The Wolf of Art Street


The Wolf of Art Street - Cultural Fellowship első bejegyzés

Mennyire van hatással a felbolygató közéleti esemény - a Brexit szavazás - a művészekre? A The Wolf of Art Street - Cultural Fellowship (A Művész utca farkasa - Kulturális Egyesület) négy tagja első bejegyzésükben a június végi kiállításukra emlékeznek. 

– 1 –

Most jobban, mint szoktam

Ég szülte Föld. Ez a címe a kiállításnak, amelyet Június 30.-án nyitottunk meg a Nolias Galériában. Egy csoportos kiállítás kilenc magyar művésszel közösen. Izgalmas témaválasztásnak számít a magyar mítosz és folklór bemutatása, sámánokkal, a csodaszarvassal, a fehér ló legendájával és magyaros motívumokkal. Gondoltam, most Londonban az EU mizéria közepén kéne csinálni valami Kelet-Európait. Még hónapokkal a Brexit előtt találtam ki, úgyhogy nem hittem, hogy a történtek befolyással lesznek a gondolataimra. Hittem, hogy úgyis minden marad a régiben.

A megnyitó előtti este, a kiállítás felépítése után nyugodt szívvel távoztam a galériából, hisz' láttam, minden tökéletesen készen áll a holnapi megnyitóra.

Kiváló embereket ismertem meg. Erős, jól kiválasztott alkotások, és tehetséges magyar művészek sorakoztak fel a kínálatban. A megnyitón magyaros élőzene, pogácsa és pálinka is lesz. Mi kell még? 

Következő nap izgatottan készültem az este hat órára. Egy lazán sikerült munkanap után haza siettem, hogy átöltözzek, és hogy egy kicsit lélekben is ráhangolódjak az eseményre. Maradt egy fél óra, hogy olvassak a neten. Rákapcsolódtam. Gondolataim egyre inkább elsodródtak az aktuális Brexit-hírek hallatán. Még négy percem maradt, hogy elinduljak, és közben azt olvasom, hogy erősödnek a rasszista megnyilvánulások a kelet-európaiakkal szemben Londonban. Azt is olvasom, hogy van olyan aki biztonsági tűt helyez ki magára, hogy ezzel jelezze szolidaritását a kelet-európaiakkal. Két percem maradt. - Hova is indulok? Kiállítás, magyar folklór, mítoszok, legendák, magyar alkotások. Leteszem, nem olvasok tovább. El kell indulnom. Nem akarok elindulni. Hezitálok. Ugyan már, itt még azért nem tartunk! Kicsit megkésve, de mégis csak elindulok.

Úgy érzem, most akaratomon kívül valami provokálóban fogok részt venni. Micsoda jelentőséget tulajdonítok ennek az egésznek! De mégis, Londonban hogyan lehet a mai napon a magyar kultúráról egy kiállítást csinálni úgy, hogy az ne tűnjön olyannak hogy – na, még ez is...

Az úton az arcokat figyelem, és a kitűzött biztonsági tűket a kabátokon. Nem látok egyet sem. Megérkezem a galériához. Kellemes a hangulat, megrázom magamat. Magyarok kint is, bent is. Várják, hogy kezdődjön a megnyitó. Már nem gondolok a politikára, inkább iszok egy pálinkát és hagyom, hogy beszippantson az emberek beszélgetése. A felcsendülő gitárszó és egy finom magyar népdal feloldja bennem a maradék feszültséget is. Látom, egy kicsit mindenki elérzékenyül a magyar zeneszótól, és arra gondolok, talán a végen még közösen is énekelünk majd. A pogácsa szétolvad a számban, ahogy egy angol barátom érkezését látom. Szorosan magamhoz ölelem. Most jobban, mint szoktam.

Czibi Róbert

– 2 –

Úgy jó, ahogy van

…és akkor berobbantak ezek az emberek az életembe. Észre sem vettem, és már meg is változott minden. Egyik nap még vágyakozva néztem más művészek kiállításait, majd az események egymás után sodortak maguk után, míg másnap már az én festményem is ott lógott egy falon.  Egy kicsit szégyelltem is, hogy ennyi remek művész közé bekerült az enyém is. Hiába hunyorítottam, hiába mentem közelebb vagy távolodtam el, mégsem voltam tökéletesen megelégedve. De ilyen az ember, mindig elégedetlen. Viszont teljesen elégedett voltam más művészek alkotásával, sőt lenyűgöztek. Nem kellett távolodjak, és nem kellett közeledjek az alkotáshoz, még hunyorítanom sem kellett. Egyszerűen mindenki “gyermeke” csodálatos volt. 

Még mindig nem hittem el, hogy eljött a nap, és én ott állok az emberi álmok, fantáziák rengetege között, a kamerámat szorítottam és elfeledkezve mindenről megpróbáltam minden alkotó elméjében egy picit megpihenni. Akkor vettem észre magam, mikor az emberek elkezdtek beszivárogni, hogy elfeledkezem az én régi kedvtelésemről - egy másik művészetről - a fényképezésről. Nincs a modern világnak nagyobb találmánya, mint a fényképezőgép, hiszen meg tudom örökíteni az emberek arcát, amelyet nagyon szeretek. Minden arc és mozdulat egy külön történetet mesél el majd nekem, amikor újra és újra előveszem és megnézem őket, emlékeket elevenítenek fel bennem, és a képekről reflektálódnak az emberi érzések. Nagyon elvarázsolnak az emberek és a hozzá köthető arcok - beszélgetések. Igen, beszélgetések, mert miután sikerült megörökítenem egy-egy váratlan pillanatban őket, akkor el is beszélgetek velük. Festők, zenészek, művészek és sokszor csak az élet művészei ők, de minden beszélgetés alkalmával elrepítenek a gondolatok más dimenzióba, ahol újabb gondolatokat teremtünk. Mert a gondolatok újabb és újabb gondolatokat teremtenek, míg a művészet újabb művészetet. Éppen ezért teremteni akarok: gondolatokat, festményeket és emberi arcokat. Tegnap még irigykedve néztem más művészek kiállításait, ma meg már “a mindent” akarom megteremteni a lelkem és a kezem nemes összhangjával, mert azok az emberek, akikkel megismerkedtem ezt a jót hozták ki belőlem. Elkápráztattak a tehetségükkel és az emberi tulajdonságaikkal és csak az a tény, hogy köztük lehettem, szebb gondolatokat teremtett, szintúgy az a megtiszteltetés, hogy az alkotásaik között lehetett az én festményem is, már jobbá tette azt, már nem is kell hunyorognom, nem is kell távolabbra vagy közelebb állnom, úgy jó, ahogy van.

Andrea Kovacova

– 3 –

Megérkeztem…

Egy merő rohanás volt az a nap... Tele feltörő érzelmekkel, fájdalommal, izgatott, reményteli várakozással és felemelő érzésekkel. Előző napon váltam el Magyarországon. Egy szép hetet töltöttem a lányaimmal, fagyi, strand, kirándulás, és amit bele tudtunk sűríteni a szűkre szabott időbe. Csodálatos volt, hogy velük lehettem újra, három hónap után. Csodálatos volt, hogy körülöttem repkedtek, folyton öleltek és pusziltak... De valahogy még sem volt kerek a világ. Valami nem klappolt. Közben a gondolataim folyton itt jártak Londonban. Folyton a kiállítás megnyitón gondolkoztam. Ez addig ment, míg elszaladtam új húrokat venni a méltatlanul sarokba támasztott "fesztivál" gitáromra, hátha a zene hiányzik. De nem. Zenéltünk a lányokkal, nagyon ügyesek. Már olyan szintre fejlődtek a zenesuliban, hogy élvezik, amit csinálnak. Én pedig büszke voltam rájuk. Együtt élveztük a zenélést... de nem múlt az érzés. Ott motoszkált folyton a fejemben. Meggátolva, hogy felhőtlenül élvezzem a gyermekeimmel töltött időt. A kilenc napos szabadságom harmadik napján kezdett hiányozni London. De nem is maga a város, a maga kulturális kavalkádjával, a majd minden sarkon hallható utcazenészekkel. Hiányzott London, de nem a koordinátákkal leírható földrajzi hely és főleg nem a "csodálatos" londoni nyár, hanem a barátok, akik kitöltik, teljessé teszik az "új" életemet.
"Sky Borne Earth". Ez volt a kiállítás címe, aminek a megnyitójára két zenével készültünk a frissen alakult felállásban. Több barátom is a kiállítók között volt, és Ő is. Az előkészületeket pár héttel korábban kezdtük. Izgatottan vártam, hogy zenélhessünk, hogy megmutassuk, min dolgoztunk. Sok ismerőst, barátot és rokont hívtunk, hogy együtt csodáljuk meg a műalkotásokat, együtt töltsünk egy kellemes estét.
Korán reggel keltem, hogy időben a reptéren legyek. Elbúcsúztam a lányaimtól, ami nagyon felkavart. Sírva tettem meg a kétemeletnyi utat a lépcsőházban, meg-megállva a lépcsőfordulóknál, majd a földszinten próbáltam összeszedni magam. Nagy levegőt vettem és kiléptem a házból. Onnantól kezdődött a pörgés. Feljutni a reptérre, becsekkolni, sorban állni, idegeskedni, hogy időben landoljunk... De mindeközben a lelkem percről-percre jobban örült, mert London egyre közelebb került, egyre közeledett az idő, amikor újra láthatom őket, Őt.
A landolást követően rohantam a bérleményembe, hogy az "út porát" lemossam magamról és magamhoz vegyem a gitáromat. Buszozás, metrózás, átszállások, várakozás és a szűnni nem akaró gondolatok, és újra a várakozás. A galériába érkezve már nagyon izgatott voltam. MA DEBÜTÁLUNK! Egy szép énekhang, egy gitár és egy dob. Egyszerű formáció, de annál több lehetőséget, gyönyörűséget és persze buktatót rejt magában. Picit aggódtam, mert a dobossal egyetlen alkalmunk volt csak próbálni. A kiállító terem tele volt szebbnél szebb festménnyel, fafaragással és, ami a lényeg volt számomra, emberekkel. Emberekkel, akikkel szeretek lenni, akiket szeretek, és ott volt Ő is. Tudtam, hogy hiába a sok ember, a barátok, a rokonok, ma neki fogok zenélni. És akkor már tudtam, hogy ez volt az, ami hiányzott, ez húzott vissza Londonba. Elkezdtünk zenélni és mérhetetlen nyugalom áradt szét bennem, éreztem, hogy itthon vagyok, hogy megérkeztem...

Bongyán Attila

– 4 –

Minden új dolog csak feledés

A június 30-án megrendezésre került kiállítás megnyitóról szeretnék mesélni, amelynek én voltam a kurátora a Dél-Kelet londoni Nolia’s Galériában. Immár másodízben volt alkalmam kipróbálni magam a művészvilág ezen szegletében, nemcsak mint művész, hanem mint kiállítás-szervező.

Hiszek abban, hogy az sors nem véletlen hozott össze a művészekkel az ‘Ég szülte Fold’ kiállítás szervezése során, hisz azóta gyümölcsöző együttműködés alakult ki néhány művésszel és többek között a ‘The Wolf of Art Street’ kulturális egyesületünk is új lendületet kapott.

Ezennel is szeretném megköszönni minden kedves résztvevő művész közreműködését és a sok-sok támogatást, amit tőlük kaptam.

Darmó Éva, Frajda Beatrix, Hernyák Endre, Rozgony Dániel, Tar Ágnes, Otto da Vincze, Czibi Róbert, Kovacova Andrea munkái segítettek azon a napon elhessegetni a Brexit okozta komor felhőket, és a figyelmet, még ha rövid időre is, de feledtette velünk a politikát és az ország ezen döntésének az életünkre való esetleges hatását.

Amint valaki megemlítette a témát a megnyitó estéjén, azzal védekeztem, hogy nem kívánok politikai kérdéseket megvitatni, csupán az országhatárokon, bőrszínen és mindenféle ember által kreált korlátokon túlmutató művészetrol voltam hajlandó társalogni a megnyitóra érkező vendégekkel.

Nagy-nagy örömömre szolgált és az estnek nagyban emelte a magasztosságát, hogy édesanyám, nagynéném és keresztfiam is ellátogatott Londonba, hogy szem,- és fültanúi lehessenek művészvilágbeli szárnycsapásaimnak és első énekes fellépésemnek két zenésztársam, Attila és Shippy kíséretében.

Az érzés leírhatatlan volt. Remegő hangom és az ismeretlen és ismerős dallamok hallatán könnyek gyűltek az egybegyűltek szemébe, én is majdnem velük sírtam, majd végül visszatapsolás után inkább együtt nevettünk és együtt énekeltünk.

Bölcs Salamon mondja: "Semmi nincs új dolog a nap alatt."

Véleményem szerint ez igaz a művészeti alkotásokra és az emberi élményekre, valamint érzésekre is.

Minden elkészült már korábban, minden érzést éreztek már korábban, viszont hiszem azt, hogy a helyzetek kombinációja és variációja végtelen, és azért érdemes élni, hogy folyamatosan tanuljunk, tapasztaljunk, érezzünk, emlékezzünk és feledjünk.

Platónnak van egy gondolata: "Minden tudás emlékezés csupán.", hasonlóképpen Salamon mondja: "Minden új dolog csak feledés."

Cseh Brigitta

uzenet@wemagazin.com

Új telefonszám