Építészet


London sziluett

London a 2. legnagyobb magyar, a 4. legnagyobb jamaikai, a 7. legnagyobb olasz város, a lengyel Anglia második legelterjedtebb beszélt nyelve. A sor a végtelenségig folytatható lenne, hiszen ma az egész világ Londonba tart. Hogy mit keresünk itt? Természetesen a boldogulást, és ha már itt vagyunk, vajon a Towerhez, Sherlock Holmes Baker streetjére vagy az Uborka, a Walkie-talkie irodatoronyhoz zarándokolunk először?

 

A turisták és az újonnan érkezettek a viktoriánus London vöröstéglás, terpeszkedő sorházait és a feltörő, hipermodern London felhőkar­colóit is imádják és Londonnak fogadják el. Az őslakók pedig… hát, annyi bizonyos, hogy több őslakóval könnyebben marad egy város tra­dicionális. A londoni vita, ami az örökségvédők és az „újdonászok” között folyt és folyik ma is az új toronyházak és a történelmi belváros találkozása kapcsán, nekünk a budapesti Bálna (CET) körüli vitákból lehet némiképp ismerős, még ha a Bálna vízszintesen vetette is partra magát, egyenesen a történeti épületekre.

Uralomra tervezve

Az örökségvédők szerint először is problémás az épületek mérete. Az új toronyházak egyáltalán nem simulnak bele épített környezetükbe, sokkal inkább – az építtetők ambíciói és üzleti érzéke által vezérelve – egymással is versengve uralják a Cityt, amelynek mára átszabták arculatát.
Mint az irodatorony-projektek bírálói mondják, az alkalmazkodásnak már az alapfeltétele is hiányzik: egy mértani, rácsos utcaszerkezetbe, mint amilyen a manhattani, sokkal természetesebb beilleszteni egy-egy szigetszerű magasházat, mint a londoni, alapvetően a középkori vonalakra épülő, girbe-gurba utcák, házsorok közé.
A toronyházpártiak ellenben nem szeretnék, ha a Londonban székelő cégek működési feltételei romlanának azáltal, hogy nem férnek el egyetlen épületben, és az egyes részlegek a város különböző pontjain lennének kénytelenek otthonra lelni. Az sem tetszene mindenkinek, ha a tiszteletben konzervált City alapfunkcióját a Canary Wharf felhőkarcoló-övezetéhez hasonló, új, kis centrumok vennék át.

 

Pénz beszél?

A kritikusok véleménye szerint azonban nem annyira a gazdasági élet támasztotta, gyakorlati igényekről van szó, mint inkább a projektgazdák érdekeiről. Az iroda-bérbeadási és egyéb üzleti lehetőségek a világ legdrágább városában olyannyira feltüzelik a pályázatok lebonyolításában és az építkezési engedélyek beszerzésében hatalmas gyakorlattal rendelkező építtetők anyagilag megalapozott gigantomániáját, hogy azt az érvényes városi építészeti előírásokkal már szinte képtelenség visszafogni.
Némileg ellentmond ennek a kritikának, hogy a felhőkarcolók építése nem tűnik kifejezetten gazdaságosnak. Míg egy 50 emelet körüli épület négyzetméterenkénti építési költsége 2700 fontra rúg, egy 10-20 emelet közötti épület négyzetmétere 2150 fontból kihozható, ráadásul előbbinél az épület összterületének 65, az utóbbinál 75 százalékát lehet kiadni. De nem olcsó az üzemeltetés sem: a Gherkin, az ikonikus, korszaknyitó első toronyház, amelynek építészeti kvalitásait a legkevésbé szokás kétségbe vonni, 10 év alatt négy alkalommal is gazdát cserélt, illetve csődbe ment.

Technológia és formák

Az új felhőkarcolókat uborkának, sajtreszelőnek, walkie-talkie-nak becézik; és ha nem is tulajdonítunk nagy jelentőséget ezeknek a beceneveknek, az nem vitatható, hogy nemcsak nem házléptékű, de nem is ház alakú házakról van szó.
Kérdés, hogy házszerű ház, a maga megszokott dobozformájával, elkülönülő és felismerhető tetőszerkezetével közelebb áll-e az emberi igényekhez, mint bármely más alakzat. Valószínűleg nem. Az organikus építészeti irányzatok legalábbis sokszor tudatosították, hogy ezt a formát pusztán a szokás, az építési kényelem és nem az emberi természet kedvéért követjük. Persze Gaudítól Makoveczig egyetlen organikus építész sem kívánta volna, hogy a derékszögek építészetét a természeti formákhoz való szeretetteljes visszafordulás helyett a digitális technológia útján tett további lépés változtassa meg, de az irodatornyok világszerte jelzik a lehetőséget.

A helyi jelleg hiánya

Mert ami közös ezekben az épületekben, az a technológiai váltás, a közös tervezési és kivitelezési újítások, amelyek egyik mellékhatása, hogy a világ minden táján épülő felhőkarcolók jobban hasonlítanak egymásra, mint a környezetükre. Az új technológia határozza meg a formájukat. Némely tervező, szabadságként élve meg a hagyományos technológiai meghatározottságtól való függetlenséget, szoborként, szimbólumként gondol épületeire.
Ha a toronyházak be szeretnének illeszkedni a történeti utcaképbe, a két technológia közti szakadékot kellene valahogy az utcaszinten befoltozni. Az, hogy a fémvázra felhúzott óriási üveghomlokzatok sokszorosan visszatükrözik a jellegzetes történeti épületeket, a mai méretkülönbségek mellett nem számít valami nagy mimikrinek.

Párhuzamos épületrajz

Türelemre inthet azonban, hogy nem ez az első építéstechnológiai vagy akárcsak stílusváltás a város történetében. Mint Peter Rees, aki 29 éven át felelt London városrendezéséért, rámutatott: a Szent Pál-székesegyház is mindenben különbözött attól, amit addig építettek Londonban, és nem vált nyomban a város jelképévé. Építője újított, és a városoknak szükségük van ilyesféle vizuális serkentésre.
Ha a londoni főépítész, – akiről egyik építészkollégája tréfásan azt nyilatkozta, hogy a Luftwaffe és ő alakította ki leginkább London mai sziluettjét, – ilyen permisszív, talán mi is megengedhetünk magunknak néhány frivol párhuzamot a régi és új épületek között.

Londoni építészeti előírások

London történelmi belvárosában, a Cityben 1950-ig nem emelhettek a Szent Pál-székesegyház 92 méteres kupolájánál magasabb épületet. Később módosították ezt az előírást, és ma nincs magassági korlátozás. Az azonban ma is érvényes, hogy a Parliament Hillről látnunk kell a Szent Pál-székesegyházat, a parlament épületét, a Towert és a Buckingham-palotát, ilyesféle korlátozások teremtik meg London védett panorámáját. Ezáltal jelölte ki a székesegyház a magasházak helyét.

Gherkin – Szent Pál-székesegyház

1992-ben az IRA felrobbantotta a Baltic Exchange-t. Ennek szűk helyére tervezte Lord (Norman) Foster, a világ egyik legismertebb építésze a később Gherkinként elhíresült épületet. A Szent Pál-székesegyházat is kora legünnepeltebb építésze, Sir Christopher Wren tervezte, mégpedig azért, mert a helyén álló gótikus székesegyház leégett a nagy londoni tűzvészben.
Első körben mindkét épület tervét visszautasították, mert úgy találták, ­túlontúl ráne­hezedik majd környezetére. A ­Gherkint, tervezett magassága, a Szent Pál-székesegyházat, a római Szent Péter-székesegyházra hajazó, óriási pápista kupolája miatt kellett áttervezni. Az irodatorony aztán a módosított változatban épült fel, Sir Wren azonban némi taktikázás után pimaszul az eredeti terveit ­valósította meg, ­mintegy nyílt titokban építve meg a kupolát.
A ­Gherkin többrétegű burkolata digitá­lis vezérléssel a hő­cserélés, szellőztetés és a természetes bevilágítás szolgálatában áll. A Szent Pál kupolája is háromrétegű: belül a látható kupola adja a székesegyház mennyezetét, a külső kupola 50 lábnyival magasabb, ólommal borított tető, a kettő között pedig egy masszív, téglából épült kúp tartja a csúcson lévő bevilágító tornyot.


Folytathatnánk a sort a Walkie-talkie irodatoronnyal, amely felfelé szélesedik, s ezzel megnöveli a magasabban lévő, drágábban kiadható emeletek alapterületét, ugyanis éppen így jártak el a középkori London kereskedői is, amikor üzletükre nagyobb alapterületű második szintet építtettek. Hasonló lehet a helyzet a mostanában tervezett rekreációs célú gyaloghíd és a házakkal megrakott London Bridge között, amennyiben többek akarnak lenni egyszerű közlekedési útvonalnál, és a városi élet integráns részévé válását célozzák meg.
Talán ennyiből is látható, hogy van folytonosság, ha természetesen nem is a kupolák rétegeinek száma vagy az emeletek alapterülete terén. A városi élet problémáira reagáltak és reagálnak most is az építészek, ám a modern és a tradicionális igények között ma legalább akkora a szakadék, mint a modern és a hagyományos építési technológia között.

szerző: Dobolán Katalin