A rossz emberek mindig izgató stúdiumok

Talán a Dorian Gray Oscar Wilde leghíresebb regénye. Az élvhajhász férfi történetét olvasva még a mai olvasó is elpirulhat. Képzelhetjük, milyen hatást váltott ki az emberekből a mű 19. század végi megjelenésekor. 

Oscar Wilde talán egyik legismertebb műve a Dorian Gray arcképe (The Picture of Dorian Gray) című regény, melyet legtöbben ugyan Kosztolányi Dezső remek fordításában ismerünk, ám nem árt tudnunk, hogy a cenzúrázatlan ősváltozatot 2011-ben Dunajcsik Mátyás átültetésében jelentette meg a Helikon Könyvkiadó.

Wilde a munkát elsőként 1890 júniusában közölte, a Lippincott's Monthly Magazine-ben. A regény a prüdériájáról híres, viktoriánus angol olvasóközönség körében meglehetősen nagy vihart kavart, pedig már ez a változat is cenzúrázott volt: a szerkesztők ugyanis az igazán pikáns mondatokat kihúzták a szövegből. Egymást érték a névtelenül írt, becsmérlő kritikák, és Wilde nem egy ízben vitába keveredett bírálóival. Ám nemcsak válaszolt a vádakra, hanem át is dolgozta a regényt, így az 1891-es – immár könyvalakban történő – kiadás újabb átdolgozás (és bővítés) jegyeit mutatta.

Wilde regényének főhőse a szép Dorian, akit Lord Henry – a dekadens angol arisztokrata – arra biztat, hogy éljen a mának, élvezze az életet, a fiatalságot, azaz lényegében váljon igazi hedonistává. A „kísérlet” annyira jól sikerül, hogy Dorian igazi vásott gazemberré lesz az évek folyamán. Egyfajta ördögi alkunak köszönhetően azonban nem ő öregszik, és nem az ő arcára ülnek ki sötét lelkének jellemvonásai, hanem a róla készült portréra. A képet Basil Hallward festette, aki vonzalmat táplált modellje iránt. Amikor azonban leleplezi Dorian titkát, a szép fiatalember – aki belülről már inkább afféle kiélt kéjencre hasonlít – meggyilkolja őt. A dekadens életérzést és az esztétikai kultúrát ünneplő regény – mely homoerotikus utalásokban ugyancsak bővelkedett –, valódi botránykőnek számított a korban. Tudjuk, hogy Wilde-ot végül el is ítélték homoszexualitásáért, szeméremsértés vádjával.

A következőkben azokból a parázs irodalmi pengeváltásokból idézünk, amelyek a Dorian Gray arcképe első megjelenését követően láttak napvilágot az angolszász sajtóban:

 

St. James's Gazette

[Kritikus:] „És minden gonoszsága és piszkos cselekedete Doriannak hűségesen nyomot hagy a kép arcán, de az eredeti arc nem csúnyul el és nem jelzi a belső gazságát. Ezt a históriát próbálja elmondani Mr. Wilde, béna mese biz ez és bénán is mondja el. […] tűznek kellene elpusztítania. Nem azért, mert nagyon veszedelmesek és korruptok [Wilde és William Thomas Stead könyvei], de mert gyógyíthatatlan butaságban leledzenek, amelyet közönséges »poseur«-ök írtak (habár magukat puritánnak vagy paganistáknak nevezik), akik mit se tudnak arról az életről, melyet affektálnak, hogy ösmernek és akik ha megnyilatkoznak, nem egyéb a sajátságosan kellemetlen szándéknál, amellyel feltűnni vágynak.”

[Mr. Wilde:] „Mellékesen megjegyzem, bár ízlés és vérmérséklet dolga, vagy mindkettőé, de képtelen vagyok megérteni, hogy lehet egy műalkotást erkölcsi szempontból megítélni. A művészet és az etika légköre teljesen különböző és ennek az összekeverése teszi, hogy Mrs. Grundy alakokká leszünk, ezen öreg dáma képviselvén azt a humort, melyet országunk középosztálya produkál. […] Ezt a könyvet tisztán a magam gyönyörűségére írtam és igazán nagy élvezetet nyújtott a munka. Hogy a könyv tetszeni fog-e másoknak, az nekem teljesen közönyös.”

[Szerkesztő:] „Hogy a regény korrupt, azt nem lehet tagadni; de mi hozzátesszük és biztosan hisszük, hogy mégsem veszedelmes, mert amint már mondtuk: unalmas és buta. […] A »Dorian Gray« szerzője az egyetlen ember, aki élvezi ezt a könyvet.”

[Mr. Wilde:] „A cikk írója azt is mondja, hogy megegyezem Tolsztoj gróffal abban, hogy gyönyörűségem találom olyan témákban, amelyek veszedelmesek. […] A jó emberek, amint ők maguk is mondják, a normális elemet képviselik és így, mint közönségesek, művészi szempontból abszolúte érdektelenek. A rossz emberek, művészi szempontból mindig izgató stúdiumok. Színesek, változatosak és érdekesek. A jók csak az értelemre hatnak, a rosszak szítják a képzelődést. […] Lord Henry Wotton csak nagy élvezettel szemléli az életet. Végül rájön, hogy az élet nagy harcában gyakrabban és mélyebben sebesül meg annak nézője, mint aki tényleges részt vesz benne.”

The Scots Observer

[Kritikus:] „Ugyan mi haszna van a trágyadombon kapirgálni? […] Mr. Oscar Wilde már megint valami olyasmit írt le, amit jobb lett volna nem leírni; mert bár a Dorian Gray arcképe, melyet a Lippincott-nál közöltetett, eredeti, érdekes, helyenként okos mű, nyilvánvalóan művelt ember munkája, mint művészet mégis hamis – mert voltaképpen csak az igazságügyi orvostan szempontjából érdekes; […] ha nem képes másról írni, csak törvényen kívüli nemesekről és perverz táviratkihordó fiúcskákról, akkor minél hamarabb választja az úriszabóságot (vagy valamely más tisztes mesterséget), annál kisebb csorbát szenved saját jóhíre és a közerkölcs.”

[Mr. Wilde:] „Egy művésznek, szerkesztő úr, kérem, nincsenek etikai vonzalmai. Az erény s a romlottság olyanok neki, mint a festőnek a paletta színei. […] A történet drámai kifejlete érdekében arra volt szükség, hogy Dorian Gray az erkölcsi züllés levegőjével vétessen körül. Máskülönben a történetnek nem lenne tétje s értelme. […] Mindenki a saját bűneit látja bele a Dorian Gray-be. Hogy melyek Dorian Gray bűnei, azt senki se tudja. Aki rájön, maga követi el őket.”

Szerző: Arany Zsuzsanna