Család


A szerelem hívta Angliába, végül az országba is szerelmes lett

Flóra több mint másfél éve költözött ki Angliába, szerelme, Márton után. Bár kezdetben ő sem gondolta volna, hogy ennyire szívéhez nő a város, ma már nem tudná máshol elképzelni az életét.

- Miért költöztél ki Angliába?

- A páromat, Marcit követtem Angliába, aki tavaly október óta már a vőlegényem. Pár hónappal utána mentem ki, ahogy leállamvizsgáztam pszichológia alapképzésből. Csak költöztem ki, és nem volt egyszerű meghozni a döntést. Az egyetemet eredetileg Budapesten akartam folytatni.

- Nehéz volt magad mögött hagynod Magyarországot?

- Abból a szempontból nem, hogy érettségi után már voltam egy évet külföldön, Németországban dolgoztam au pair-ként, egyetemre pedig Debrecenbe jártam, és veszprémi születésű vagyok. Leginkább a barátok elvesztése miatt aggódtam. Azt tudtam, hogy a családom kibírja a köztünk lévő távolságot.

- Mindent egy lapra tettél fel, a szerelem szavát követted.

- Igen, és Marci száz százalékosan támogatott is. Szoftverfejlesztőként dolgozott, és elég jól keresett, az ő albérletébe költöztem be. Segített az álláskeresésben is. Pszichológus asszisztensként akartam dolgozni, de először egy múzeumi étteremben találtam munkát, ahol felszolgáló voltam.

- Most hol dolgozol?

- Egy ismerős révén sikerült egy nursery agency-hez kerülnöm. Ez egy olyan ügynökség, ahol óvónők mellé küldenek kisegítőket London-szerte. Már másfél éve dolgozom ugyanannál az óvodánál, öt hónapos és két év közötti gyerekekkel foglalkozom. Péntekenként egy gyermekkórházban önkénteskedem. Szeptembertől szeretném a pszichológia mesterképzését is elkezdeni.

- Mikor volt először honvágyad?

- Az első két hónapban szinte mindig. Nem voltam magányos, inkább csak elszigeteltnek éreztem magam. Hiányzott a tér, a levegő. Sokkoló volt a hatalmas embertömeg az utcákon, a tolakodás a metrókon. Kultúrsokként ért a rengeteg különböző ember.

- Hogyan orvosoltad a negatív érzéseidet?

- Nagyon szerettem parkokba járni. Az egyik kedvencem a Regent’s Park.

- Azóta sikerült már beilleszkednek? Van az angol életvitelnek olyan része, amely közelebb áll hozzád, mint a magyar kultúra?

- Szeretem, hogy magyar vagyok, büszkeséggel tölt el. Ami itt sokkal jobb, mint Magyarországon, hogy az emberek hobbiból járnak színházba, akár heti több alkalommal is. Nem olyan „nagy esemény”, mint otthon, ahol csak két-háromhavonta ülnek be egy előadásra. Az angoloknak a kultúra a vérükben van. Ilyen szempontból inkább szeretnék angol lenni. Az is különbözik az otthoni viszonyoktól, hogy itt akkor is megélnénk kizárólag Marci fizetéséből, ha én nem dolgoznék. Hetente többször járunk étterembe, színházba, és sokat utazgatunk Angliában.

- Hogyan próbáljátok megteremteni az otthonosság légkörét?
- Több helyen is laktunk már. Először csak egy szobát béreltünk, több magyarral osztozunk a lakáson. Ezt nem szerettük, mert nem volt magánéletünk, mindenhol belebotlottunk egy lakótársba. Azután elköltöztünk, és csak egy emberrel kellett megosztanunk a lakásunkat. Most már csak ketten lakunk Marcival, és ez nagy szó. Még Magyarországon sok képet nyomtattam ki magunkról és a barátainkról. Ezeket minden lakásunkba magunkkal vittük, és kiragasztottuk a falra. Legnagyobb erőfeszítéseket az otthonosság megteremtéséért most teszünk, hogy már nem osztozkodunk senkivel. Vettünk bútorokat, lepedőket, dekorációkat is.

- Hol érzed magad otthonosan a lakásodon kívül?

- A munkahelyemen. Reggelente, amikor belépek, mindenki mosolyogva köszön, mert örülnek, hogy látnak. Ez remek érzés. A munkatársaim is nagyon kedvesek. Több a külföldi, mint az angol, de mindenki nagyon türelmes. Az is az otthonosság érzetével tölt el, ha színházba megyek, vagy a Regent’s Parkba.

- Megmaradt valami a magyarországi életviteledből, melyet itt is megtartottál?

- Nem, inkább itt alakítottam ki egy újat. Péntekenként, az önkéntes munkám után mindig beülök valahova egy kávéra, ahol írogatni szoktam. Dolgozom egy saját színdarabon, és Marcival, és az ugyancsak Angliában élő testvérével, Barnussal  pedig egy másikkal is foglalkozunk.

- Egész kis családod van már itt…

- Igen, ráadásul már a húgom is itt van. Nyáron, az érettségije után végig Londonban volt. Mivel otthon nem vették fel egyetemre, itt maradt, és au pair-ként dolgozik. Ő is pszichológiát szeretne tanulni, és úgy néz ki, idekint sikerült a felvételije, és szeptemberben már el is kezdheti.

- Okozott bármilyen problémát otthon, hogy kiköltöztél?

- Igen, volt egy kicsi konfliktus. Említettem anyunak, hogy ki szeretnék jönni, de végül egyedül hoztam meg a döntést, és kész tények elé állítottam, ami kicsit rosszul esett neki. Apa is féltett, amiért egy hatalmas, ismeretlen városba megyek.

- Remélem, azóta már rendeződött a helyzet.

- Persze. Anyáék már hozzászoktak, hogy nem vagyok otthon. Németországba 18 éves koromba mentem ki, rögtön érettségi után au pair-kedni, egy teljesen vadidegen családhoz. Az is kellemes ország volt, szerettem ott élni, de az angolok közelebb álnak hozzám. Sőt, még Amerikában is éltem egy fél évet. Amikor Németországban voltam, naponta Skype-oltam anyuval és a barátaimmal, azután, amikor Amerikába voltam kevesebbet, most pedig háromhetente, ha sikerül összehoznunk egy beszélgetést.

- Vannak magyar barátaitok odakint? Törekszel arra, hogy a kint élő magyarokkal felvedd a kapcsolatot?

- Van egy magyar barátom, de őt még Magyarországon ismertem meg. Facebookon sok csoport van, ami az itt élő magyarokat fogja össze, de nem akartam direkt magyarokkal barátkozni. Már kialakult az itteni baráti társaságom, amely leginkább munkahelyi ismerősökből áll.

- Szerinted meg tudnád unni Angliát?

- Nem, még a turista látványosságok is mindig szórakoztatnak. Szeretem, ha magyarországi barátaim jönnek, és túrákat szervezünk nekik. Persze vannak dolgok, amik hiányoznak otthonról. A család, a barátok, Veszprém, a hegyek, és a tágas terek. Itt bárhova nézel, mindenhol embereket és háztömböket látsz.

- A jövődet is Angliában képzeled el?

  • Igen, gondolkodunk az angol állampolgárság felvételén Marcival. Bár tradicionális vagyok, március 15-én is kitűzöm a kokárdát, már nem sok minden köt Magyarországhoz. A vőlegényemmel névváltoztatás is megfordult a fejünkben, mivel Marci vezetéknevét nehéz betűzni. Nem angol vezetéknevet szeretnénk, hanem valamilyen latinos hangzásút, amit egyszerű kiejteni. A lagzi viszont Magyarországon lesz a nagyszülők miatt.

- Azért még nyomon szoktad követni, hogy mi történik odahaza?

- Nem követem különösképpen, mivel bőven elég az, amiket közvetve hallok, hogy tudjam, jó döntés volt eljönnöm. Persze vannak jó dolgok is, amiről öröm hallani, Debrecenben például egyre több a magánóvoda, és ez nagyon pozitív változás.

- Mi az, amit a londoniak jobban csinálnak?

- Sokkal segítőkészebbek. Az egyik szakpszichológustól kértem, hogy írjon rólam egy referenciát, és három órán belül meg is írta. Amikor otthon kértem ugyanezt, még tíz percet sem szántak rá.

- És mi az, amiben rosszabbak?

- Sok a lehetőség, de csak kevés embernek adódik meg, hogy ki is tudják használni őket. Itt már második évben utasították vissza a jelentkezésemet az egyetemen. Szakmailag nehéz előrejutni.

- Hogyan látod a jövődet?

- Szeretnék itt maradni, ha nem is feltétlen Londonban. Gyereket itt nem vállalnék. Szeretnénk Marcival lakást venni, és családot alapítani.

- Sehol nem bújik meg a terveitekben Magyarország?

- Nem, nincs benne. Amikor kiköltöztem, még azt mondtam anyunak: „Ne aggódj, semmi gond, haza fogok jönni öt éven belül, csak elvégzem az egyetemet.” Aztán az első itt eltöltött évem után éreztem úgy, hogy nem bírok London nélkül létezni. Minél többet láttam, annál jobban megtetszett minden. Szeretnék a mostani körülményeim között élni Magyarországon is, de ott teljesen más viszonyok fogadnának.