Család


Fogorvos

A héten fogorvosnál jártunk a lányommal. Tragédia volt. Teljesen kifordultunk mindketten magunkból.

Kezdjük talán ott, hogy Jankának mindig is gyönyörű, hófehér fogai voltak, amit több-kevesebb lelkesedéssel hagyott megmosni az általam gondosan kiválasztott fogkefével és fogkrémmel. Aztán ahogy egyre nagyobb lett, és kapott egyre több önállóságot az élet több területén, úgy került át az ő hatáskörébe az öltözködés és a mosakodás mellé a fogmosás is. Nem vagyok egy felügyelő-típus, nem ellenőrzöm le, hogy „rendesen” csinálja e, megbízom benne. Meg aztán ha mindig a sarkában lihegek, akkor hogyan érzi magát kompetensnek a saját életében, és hogyan tanulja meg, hogy a tetteinek következményei vannak?

Lettek. A gyönyörű, fehér fogakban egyszer csak megjelent egy fekete folt… Persze összeült a családi tanács, hogy akkor most mi legyen, kihez vigyük a gyereket. Mert persze az életében egyszer volt fogorvosnál, valamikor 2-3 éves korában, amikor kinyitotta a száját, és megdicsérték, milyen gyönyörűek a fogai… Sőt… voltaképp beteg se volt szinte soha, egyáltalán nem szokott hozzá semmilyen külső „beavatkozáshoz”, még egy egyszerű orrszívás is kiborítja (bár az majdnem minden gyereket).

Az egyik ovistárs apukája fogorvos. Kedves is, három gyereke is van, ráadásul nem véletlen járnak a gyerekek egy intézménybe, nagyjából hasonló nevelési elveket vallunk. Janka kijelentette, hogy kizárólag a Bonifác apukája nézheti meg a fogait. Bár nem voltam még soha nála, nem tudom milyen fogorvos, de elvittük hát hozzá, lesz ami lesz.

Már a rendelőben elbújt. Fél óra volt, míg bejött. Nagy nehezen az ölembe vettem a fogorvosi székben, de persze nem nyitotta ki a száját semmi pénzért. Egy kínszenvedés volt az egész, annyit tudtunk elérni, hogy fél percig ne feszítse össze az állkapcsát, és meg tudja nézni a doktor bácsi – aki előtt persze nagyon kellemetlenül éreztem magam emiatt a műsor miatt – hogy igen, tényleg lyukas a foga, és nem is egy, hanem kapásból kettő. Olyan fogak ráadásul, amik 12-13 éves koráig nem fognak kiesni, és addig is fontos szerepük van, tehát mihamarabb be kéne tömni őket.

Bonifác papája - szegény - mindent megtett. Vicces volt, kedves volt, próbált a gyerek kíváncsiságára, humorára, csikisségére hatni... hiába. Janka megmakacsolta magát, és összeszorította a száját.

Egyfolytában nőtt bennem a feszültség, amíg ott voltunk. Mire kijöttünk, már a robbanás határán voltam, de annyira azért tudtam magam kontrollálni, hogy ne a gyereken töltsem ki – hiszen ő nem tehet semmiről, sőt, kettőnk közül ő van bajban, ő az aki fél…

A párom ilyenkor kitűnően tud hallgatni, nem is szól közbe, amíg ki nem beszélem magamból az összes feszültséget. Aztán csak annyit mondott: „Nem is tudom, kire hasonlít ez a gyerek. Mintha ismernék valakit, aki 16 és 26 éves kora között egyáltalán nem volt hajlandó elmenni a fogorvoshoz...” És ez bizony én vagyok.

A történetnek nincs vége, és nincs tanulsága sem. Hacsak az nem, hogy minden bizonnyal azért érintett ez az eset ilyen érzékenyen, mert a saját régi problémámmal, félelmemmel találkoztam a lányomban. És nem is rá haragudtam, hanem valójában magamra.

Megvettem neki a Fognyűvő manócska történetét, azt olvassuk esténként, és megbeszéltük, hogy el fog jönni velem az én fogorvosomhoz, és megnézi, hogy ott milyenek a doktor bácsik. Persze az első alkalommal nem az ő fogát fogjuk kezeltetni, hanem az enyémet. Gyógyítjuk hát magunkat mindketten. Testileg és lelkileg is.