Amikor már késő - Egy irodalmi barátság története
Kosztolányi Dezső egyik legközelebbi barátja a szabadkai Fenyves Ferenc volt. Már a gimnáziumi önképzőkörben is együtt koptatták az iskolapadot, sőt, közösen szerkesztették az Előre című diáklapot. Olyan munkatársaik voltak, mint a kevésbé ismert Szabó-Batancs István, vagy a későbbi orvos–író Munk Artúr, vagy éppen Csáth Géza.
De titkos irodalmi társaságot is alapítottak. Azt persze nem tudjuk, hogy az ő jelszavuk is a „Carpe diem!” volt-e, amint azt a Holt költők társasága című emlékezetes kultuszfilmben láthattuk – ahol a verseket koordinátarendszerben ábrázolni igyekvő, hivatalosan elfogad(tat)ott tanítások ellen lázadtak a fiatalok –, ám mindenképp valami hasonlóra gyanakodhatunk.
Fenyves Budapesten tanult aztán jogot, de az egyetemet nem fejezte be. Inkább olyan lapoknak írt, mint a Borsszem Jankó című vicclap, ahol többek között Kosztolányi és Karinthy közölt cikkeket, műfordításokat.
Fenyves viszonylag hamar visszatért Szabadkára, s ott újságíró, majd idővel a Bácsmegyei Napló szerkesztője lett. Még egyszer elmondom... cím alatt megjelent emlékirataiban ő tárta a nagyközönség elé azt az anekdotát, amelyből megtudhatjuk: Kosztolányi Dezső milyen élményekkel gazdagodott élete első bordély-látogatásakor.
Fenyves Ferenc tehát nagyon közel állt Kosztolányihoz emberileg és barátilag is. Talán nem sokan ismerik Kosztolányinak azt az írását, amelyben régi jó cimborájára emlékezik. Ezúttal – cikkem zárásaként – ebből idézek hosszabban:
„Sötét ünnepeste volt, késő ősz, amikor utoljára jártam lenn otthon. Ezúttal is meglátogattam őt. Bementem dolgozószobájába. Csönd volt. Aludt a fal mellett lévő kereveten. Már kifelé akartam lopózni, lábujjhegyen, de ekkor fölébredt. Lámpát gyújtott, megdörzsölte álmos szemét, elmosolyodott, átölelt s nem hallgatva mentegetőzésemre, marasztalt. Leültünk, beszélgetni kezdtünk, ketten egyedül, a nagy lakásban.
Panaszkodott a sok munkájára, és nem tudom, hogyan és miért, egyszerre küzdelmes pályájára terelődött a szó, a családjára, a gyermekei jövőjére. Egy-egy tervet hozott elő, megvitatta, vizsgálgatta, elvetette. »Különben most már mindegy…« – mondta, a vállát vonogatva. Rám pillantott. Én is rápillantottam. Nem értettem.
Aztán cigarettával kínált, irántam érdeklődött s körülsimogatott azzal a lágy, kék tekintettel, mely bennem hitet és bizakodást ébresztett gyermekkorom óta. Egy óráig maradtam nála. Elváltunk. Emlékezem, az ajtóban még megálltam, s úgy éreztem, meg kellene kérdeznem, mit jelent az a csüggedt mozdulata és az a csüggedt kijelentése, vagy valamit mondanom kellene. De nem mondtam semmit.
Alig két hétre rá szíven ütött váratlan halálhíre. Akkor magam is betegen, lázasan feküdtem. Ott, a halál előszobájában, eltűnődtem ezen a találkozáson. Ez a találkozás csak egy volt a sok közül. Jaj, mennyit találkoztunk mi már ebben az életben, kipirult arccal, hóhullásos alkonyatban iskola után, mint kisdiák, az önképzőkörré alakított mosókonyhánkban, izgatott irodalmi vitáknál, a városerdőben, ahol első párbajsegédem volt, az iskolai csínyek buzgó és szakszerű előkészítésében, lelkes ábrándokban és vad röhögésekben. Időbe telt, amíg megértettem, hogy ez volt a mi utolsó találkozásunk.
Később azt is megértettem, mi volt az, amit mondani akartam neki az ajtóban, de nem mondtam. Azt akartam mondani, hogy nagyon szeretem őt. De az ember szeméremből folyton halogatja. Csak ilyenkor közli, amikor már késő.”
(Forrás: Kosztolányi Dezső: Utolsó találkozás. Emlékezés dr. Fenyves Ferencre, Napló, 1935. dec. 25.)
Szerző: Arany Zsuzsanna
