Fekete táncosnő a fehér világban
Kosztolányi Dezsőről köztudott, hogy számos színikritikát írt. Kevesebben tudják azonban, hogy nemcsak színházi előadásokat látogatott – ezeknek a főpróbáira is eljárt –, hanem táncesteken is megfordult, s tudósított róluk. A 20. század első évtizedeiben ugyanis egyre népszerűbbekké váltak a táncműsorok és revük, nem utolsó sorban azért, mert ez volt a táncművészeti újítások nagy időszaka is. Niddy Impekoven, valamint Isadora Duncan – a modern táncművészet megalapítója (s irodalmi vonatkozásként jegyezzük meg: egy ideig Szergej Jeszenyin orosz költő házastársa) – például olyan híres táncosnők voltak, akiket Kosztolányi Dezső is látott színpadon, magyarországi vendégszereplésükkor.
1907-ben Ruth Saint Denis – aki szintén a moderntánc egyik úttörője volt, s Keletről merített inspirációkat mozdulataihoz – ugyancsak bemutatkozott Budapesten. Művészetéről a fiatal Kosztolányi így lelkendezett A Hét című folyóirat hasábjain: „Valami elemi, ősi, mennydörgésszerű van e tánczosnő stilizált tánczában, amely már annyira ódon, hogy szinte új s oly modern, hogy a kultúrától agyonkínzott ember idegeit is megsajgatja. Ruth St. Denisben egy ősi jelenség áll előttünk, a táncz művészete: maga a táncz. Távol mindentől, ami magyarázó és ábrázoló, egy figurális, légiesen könnyed vonalcsoportot látunk mereven és stilizáltan, mint az évezredes reliefeken, mert a művésznő tisztában van vele, hogy nem egyéb, mint emberi érzések és indulatok finoman rezonáló médiuma. A nyúlánk, rugalmas szépséges test Ruth St. Denisnél szoboranyag csupán, melyet szobrász-ihlettel idomít kedve szerint. Az orfeum-tánc szédelgői oly messze maradnak mögötte, mint a falusi malaczbanda vinnyogása a bayreuthi zenekartól.”
A korszak táncosnői közül talán Josephine Baker nevét emlegetik a legtöbbet napjainkban is. Az eredetileg Freda Josephine MacDonald néven született szerecsen táncosnőt az egész világ egyszerűen csak „Bronz Vénuszként”, „Fekete Gyöngyként” vagy éppen „Kreol Istennőként” hívta. A pletykák szerint nemcsak férfiakkal, hanem nőkkel is fenntartott szerelmi viszonyt, köztük a híres mexikói festőnővel, Frida Kahlo-val. Politikai tevékenységéről szintén híres volt: támogatta az emberjogi mozgalmakat, valamint segítette a franciákat a második világháborúban, amiért rangos katonai elismerésben részesült.
Kosztolányi Dezső Bakert szintén megnézte, hiszen a táncosnő több ízben is föllépett a magyar fővárosban. A korabeli krónikák szerint még a New York Kávéházba is ellátogatott, sőt egyes források „törzsvendégként” beszélnek róla. Kosztolányi 1928 májusában közölt cikkéből – melyet a Pesti Hírlap című napilapban jelentetett meg, ahol ekkoriban belső munkatárs volt – kiderül, a táncosnőnek nem pusztán mozgása, de egzotikus származása is rabul ejtette: „Szinte a tejeskávéra emlékeztet, melyben a fekete és tej egyenlő arányban elegyül. Ez valóban megfelel származásának, vérkeveredésének. Anyja néger volt, apja spanyol. Fekete emlőn nevelkedett, fehér férfi csókolta meg először. Szóval félbarna. Félbarna, forrón. Habbal? Duplahabbal. Az amerikai fiús csibészség, a francia kecsesség cukros tejszínhabként libeg fölötte. Amikor mókázik, kodácsolva strucctojást tojik, bohóckodik, akkor newyorki, de amikor kancsít, turbékol, gyémántjait igazgatja füstös nyakán, akkor párizsi. Amikor pedig fára mászik, banánfüzérrel a csípein ugrabugrál, táncol, akkor ízig-vérig néger. Néger a haja, melyet glicerinnel ragaszt formásan-kicsiny koponyájához, néger a szeme, afrikai sötétségével s főképp néger a hosszú, nagyon hosszú karja, lába, combja. A füle is az. Ez a fül érzi a ronggyá szaggatott, össze-vissza cibált ütemet, melyen mi legföljebb csak derülünk. Hallja a fatönkön a dobverők jégesőszerű pörgését, ennek minden hatvannegyed hangját s azonnal mozgássá bűvöli.”
A szépíró azonban tovább fűzi gondolatmenetét, s magáról a jelenségről elmélkedik: miért tud olyan népszerű lenni egy fekete művésznő a fehér világban? Korabeli politikai kérdéseket vet föl, utalva a gyarmatokkal kapcsolatos értesüléseire: „Európa fáradt, nem hisz magában. Gázzal, gépfegyverrel irtja a négereket, a gyarmatokon állati sorba taszítja őket. Közben szükségét érzi, hogy azokat, akiket levert, karddal, kicsit föl is emelje, szellemileg. Így cselekedtek a normannok, akik annakidején meghódították a frankokat s tulajdon nyelvüket elfelejtve, megtanulták az övékét, a németek 1871-es győzelmük után, kik nyomban divatot csináltak a francia irodalomból és a mai, fiatal francia írók, kik most térdet-fejet hajtanak a német szellem minden megnyilvánulása előtt.
Baker is ezért olyan »nagy«. A fehérek, akik nem mindig és mindenütt fognak kezet a feketékkel, előtte térdre borulnak: vezekelnek.”
Arany Zsuzsanna
