Arany Zsuzsanna: Desiré kalandjai- Nicolas Sztavrogin életrajza
Szemelvény a 2016-os Könyvhétre megjelenő, lebilincselő regényből, melyben politikáról, intrikáról s egyéb más gyarlóságokról esik szó (részlet).
Kilencedik fejezet (részlet)
Valahányszor Firenzében jártam, mindig megmásztam a Dóm kupoláját is. Útközben, a csigalépcső belső fordulójában, a freskók alsó részét elértem kezemmel. Megérintem a Pokol tüzét. Elképzelem, hogy egyszer valóban lángra gyújtja tenyerem, beleéget egy jelet, amit aztán soha többé nem tudok majd eltüntetni. Mindenütt vállalnom kell. Aztán kinn a szélben, fönn a csúcson, a fehér márványon állva úgy érzem, a világ tetejére érkezem. Az ívelt díszek az ég kékjébe nyúlnak. Mintha tartanák, le ne szakadjon.
Desiré sem mentesült a Káin-bélyegek alól. Véget ért a háború, jöttek a forradalmak, a zűrzavar. Senki sem tudta, hova soroljon. Jött a terror. A vörös, aztán a fehér. Egész Magyarországon folyt a vér. Hol a keresztényeket lődözték a Dunába, hol a zsidókat. Naponta voltak kivégzések. Előtte pedig tombolt a spanyol. Az utcákon egymásra pakolták a koporsókat. Dögvész, jajveszékelés mindenütt. Apokalipszis. A terrorfiúk mindenhova betörtek, raboltak, nőket erőszakoltak. Ugyanígy a fehérkatonák is. Desirének nem volt munkája, kenyere. A szülők a határon túlra rekedtek, szerb megszállás alatt. Manyi kiborult. Józsi előbb a feleségét ölte meg, majd saját magával is végzett. Desiré idegei fölmondták a szolgálatot.
A vörösök gyakran megalázták az írókat és az újságírókat. Kényszersorozást rendeztek az Otthon Körben. Levetkőztették és méricskélték őket. A tollforgatók felforgatók voltak szemükben. Reakciósok, burzsujok. A tőke kiszolgálójává vált az összes „tintakulák”.
– Eriggyetek a mezőre dolgozni, mihaszna népség – rivallt rájuk a fegyveres vöröskatona.
– Minek nektek írni? Majd írunk mi! – fejtegették az elvtársak.
Mindenki mindenhova belépett. Mindenki mindent aláírt. Írói Direktórium meg a többi szervezet. A fehérek aztán pogromokat követeltek. „Kiirtani mindenkit, aki csak egy paraszthajszálnyit is részt vett a kommünben!” – hangzott a jelszó. A legnagyobb vörösök aranyakkal fölpakolva csempésztették ki magukat a határon, az országban állomásozó antant tisztek segítségével. A többieket vagy kivégezték, vagy bebörtönözték. Köztük persze kisembereket, kik csak naivan hittek vezetőiknek. Meg aztán a zsidókat. A kommünben elvették boltjukat, utána meg agyonverték majdnem mindnyájukat. Rettegtek, hogy a népbiztosok bűnei miatt őket büntetik meg. Vannak, akik minden rendszerben vesztesek maradnak. Mások meg újra és újra a győztes oldalon landolnak. És Desiré látta mindezt. Nem csoda, hogy tele volt haraggal és gyűlölettel. Ám azon mindenki ámuldozott, mikor egyik percről a másikra leszerződött Bangháék lapjához. Talán azt hitte, az a másik társaság jobb. Tisztább, mint amit korábban látott. Idővel rá kellett jönnie, nemhogy nem tisztábbak, de sokkal barbárabbak. Az ember azt hinné, több hatalom is van. És nincsenek színfalak mögött kötött paktumok. És nincsenek szerepleosztások, felülről mozgatott bábok. Csak szabad választások. Ám talán az egyetlen szabad választásod, ha kiszállsz, s egyik oldalon sem prédikálsz.
Új Nemzedék volt a lap címe, és barátom egy Pardon nevű rovat vezetőjeként okádta magából az indulatot. Sokakat megtámadott. Olykor olyanokat is, akikkel előtte barátkozott. Engem persze nem ütött-vert. Miért is tette volna? Egyrészt én akkor még mindig Firenzében rostokoltam, másrészt tudta rólam, sosem politizáltam, egyik csapathoz se soroltam. Talán ezért néztek mindig, mindenhol hülyének a „fontosemberek”. Ha néha meghívtak egy-egy gittegyleti gyűlésre, bambán bámultam. A Károlyi-forradalom idején sem lehetett velem mit kezdeni. Fura módon barátom, aki nálam idősebb volt, naivabban vetette bele magát a történelmi eseményekbe. Engem inkább cinizmusom védett meg, semmint tapasztalatom.
Még a Vörösmarty Akadémia összejöveteleiről is elmaradtam. Persze, titulust sem kaptam. De minek is? Hogy pályatársaimat osztályozzam? Hogy mások pénzét osztogassam? Ilyesmire sosem éreztem följogosítva magam.
Az egész Hatvany partija volt. Akkoriban Károlyival barátkozott, így aztán terveihez politikai támogatást is kapott. Az írók meg követték. Sokan örültek, hogy csurran-cseppen némi pénz. A Petőfi Társaságot, ahol csak kriptaszökevények konzerválódtak, mindenki utálta. Igaz, barátomat épp akkor vették föl oda, Babitscsal együtt. A fiatal modernek vérszemet kaptak, listákat állítottak, mit aztán a vén csontoknak benyújtottak. Azok meg összezártak. Féltették megszerzett koncaikat. Hatvanyék erre begurultak, és új testületet alapítottak.
Desiré akkor éppen a „Báró úrnak” dolgozott, a Pesti Napló vezércikkírójaként. De Hatvany nemcsak itt fizette. Cimborámat a báró másik tulajdona, a Pallas kiadó is lekötelezte. Ha jól emlékszem, ők adták ki a Káint. Aztán volt az irodalmi melléklet, hol Desiré szerkesztő lett. Én is küldtem nem egy cikket az Esztendőbe, és barátom rendre le is közölte. Sőt, Hatvany még kezességet is vállalt érte, miután házat vett, banki kölcsönre. Desiré hát adósa lett, és törlesztett, törlesztett és törlesztett. Éjjel-nappal hol a szerkesztőségben robotolt, hol a Parlamentbe loholt, hol az Astoriánál volt, miközben a katonák sapkarózsájukat őszirózsákra váltották. Hatvany a Pesti Napló autóival furikáztatta Károlyit és minisztereit. Mindenki vastagon gázolt a politikában. Aztán a kommün átrendezte a sorokat. Desirétől mindössze egyetlen levelet kaptam akkoriban.
– Ne gyere haza! – pusztán ennyi szerepelt zöldpecsétes levélpapírján.
Pár napra mégis Budapestre kellett mennem. Addigra már bevonult Horthy a fehér lován, a románok meg kivonultak. A fehérterror visszaszorulóban volt, ám az utcákon és a kávéházakban még csend honolt.
– Mi van itt, édes öregem? – kérdeztem Desirét szelíden.
– Mocsok és szenny! – foglalta össze röviden.
A New Yorkba indultunk. Megérkezésünk előtt Desiré „használati utasításokat” adott.
– Bárkit meglátsz, mosolyogj! Ha kérdeznek, kérdezz vissza. Ne válaszolj! Semmit se árulj el magadról! Hogy hol voltál, mikor és kivel… ezt mind felejtsd el!
– Nem értelek, édes öregem! Mire való ez a félelem? – gagyogtam.
– Hát ide figyelj, Nicolas! – nézett a szemembe, mutatóujjával ádámcsutkámat bökdösve. – Aki óvatos, kedves, az mind akar tőled valamit! És ma mi a legnagyobb kincs? Az információ, öregem, az információ! Bécs környékén, az emigrációs sakkpartikon, a vörösök továbbra is szervezkednek. A fehérek meg lesik, kik cimborálnak velük. Ha rajtakapnak, visznek Hajmáskérre, letépik a körmödet és a töködet. Érted?! Nekünk meg kell írnunk, hogy nincs fehérterror, pedig van… Mint ahogy vörös is volt a javából. „Mióta háború van” – mert még most is az van, sőt, ez az alattomos, civileket gyilkoló terror talán kegyetlenebb, mint a frontok vérfürdői – „egyáltalán nem hallani utcai beszédfoszlányokat.” A rosszlányokat sem látod. Vagy igen? Látsz bárkit is strichelni a negyedben?
– Nem… – feleltem dermedten.
– Mi az istent csináltál te Firenzében?!
– Írtam. Egy nőnél húztam meg magam. Meg az olajfák alatt, Fiesoléban… – szippantottam be nyakam, mielőtt még barátom levesével leöntené.
– Idehaza „két tigris, két hiéna, két dögkeselyű barátságosabban találkozik egymással, mint két ember” – zihálta. – „Szégyellnem kell, hogy embernek születtem” – léptünk be a kávéházba.
– Ááá, üdvözlet elvtá… Urak! – csapott vállamra a pincér. – De rég nem láttuk már errefelé, Nicolas! Csak nem a fronton járt?
– Nem, nem… ott éppenséggel nem. De sok más helyen igen! – válaszoltam.
Alig ismertem rá a New Yorkra. Az asztalok márványlapjai síremlékekként csillogtak. Csak egy-két lélek lézengett a barokk oszlopok között. A mélyvíz – ahogyan a lenti éttermet neveztük – szinte üresen kongott. Mintha elégették volna a bárzongorát, s vele együtt az összes kottát, az élet keserédes dallamát.
– Tudod, itt volt a szovjetház… Kunék főhadiszállása – súgta fülembe Desiré. – Nehezen tér vissza ide az élet… – sóhajtott. – Figyeld csak azt a szemüveges alakot, ott, a sarokban! Spion!
Odakaptam a fejem.
– Ne nézd már olyan feltűnően! – szólt rám. – Figyeld a falat! – váltott hirtelen témát. – Még a vakolat is lemállott. De legalább tisztán látszódnak a téglák – s kacsintott.
– Menjünk át inkább a Centrálba! Itt rosszul érzem magam. Rágyújtani lehet? Vagy a füstjeleket is félreértik?!
– Dehogy megyünk át! Ott ülnek a többiek! Az ellenségek!
– Hogyhogy az ellenségek?
– Tóth Árpád volt oly szíves, és szétkürtölte mindenkinek, mi történt Manyival Bécsben. Mindenki rajtam röhögött. Mert ez a szemét Göndör kiteregette emigráns szennylapjában, hogy németül is ki akarom adatni pár munkám. Csak hogy szabaduljak végre Banghától meg a többi nímandtól. Időközben Szabó is megőrült és hadjáratot indított ellenem. De én nem hagytam magam! Aztán a bécsi banda persze ezen is csámcsogott. „Dezsők egymás ellen”, fröcsögték Gábor Dénessel az élen.
– De te is fröcsögsz. Tűzre tűzzel felelsz…
– Te ezt nem érted! Az olajfák alól te semmit sem értesz!
– Bocsáss meg… – szóltam.
Végül rágyújtottam. Előfordult, hogy én is sokak útjában álltam. Engem is megfigyeltek nem egyszer, sem kétszer. Általában blöffölni szoktam, akár a kártyában. Ez is csak játszma, kisebb-nagyobb tétekkel. Jobb esetben pusztán az állásod veszíted el. Rosszabb esetben a töködet vagy az életedet. Előfordult, hogy egyik szeretőmön keresztül környékeztek meg. Őt faggatták. De szegényke semmit sem tudott. Hülye lettem volna rábízni azt a sok-sok „államtitkot”… Kontár, aki nászágyán fecseg. És az is, ki feltételezi a másikról mindezt.
Dante idejében Firenze is mocskos pártharcok színtere volt. Meg később is. Mindig. Emlékszem, egyszerre élveztem a Mediciek pompáját és Savonarola celláját. Melyik életet válasszam? – kérdeztem magamtól gyakran. Lennék-e gazdag Medici, tele intrikával és politikával, érdekkapcsolatokkal, hazugságokkal? Vagy szónokolnék az Igazság nevében, tiszta szívvel és lélekkel, mígnem eretnekként, máglyán égnék el? Persze, Savonarola sem volt szent. Mindenesetre, ha az Arnóban lógatod lábad, az ő hamvai cirógatják bokádat.
Régóta nem jártam az Opere di Duomo múzeumban. Mielőtt folytatnám az írást, meglátogatom Michelangelo kései Piètáját. A lépcsőforduló árnyékában tartja Nikodémus a halott Krisztust. Csend van, megállt tér és idő. Senki nem tudja, jön-e megváltás. Ez előtt a szobor előtt csak fejet hajtani lehetett. Az örök bizonytalanságot kőbe rajzoló Mester elérte az alkotás végső határát.
Desirét végül nem lehetett kivégezni. Akinek gazdag a lelke, sosem lehet megölni. Csak azzal tudnak elbánni, aki ragaszkodik hatalmához, állásához, vagyonához. Olyan hívságokhoz, melyek sosem voltak övéi. Bitorolja csak az Ördögtől kölcsönkapott hazugságot. Isten önzetlenül ajándékoz. Persze, az ő ajándékával munka is jár. Mert ha nem dolgozol tisztességgel, hanem visszaélsz erőddel és előnyöddel, átpakol a bal kezébe, s hagyja, hogy lenézz a Pokol fenekére. Ha pedig lenéztél, beleszédülsz. Lehúz egy spirál. Te már kapálóznál. Ám minél jobban tiltakozol, minél jobban erőlködsz, Lucifer annál inkább köréd szövi gyilkos pókfonalát.
Firenzében mindig ugyanazokat a festményeket, szobrokat bámulom. Figyelem, mennyit változik a kép, megmozdult-e már a márványtest. És mennyit változom én. Melyik részlet hogyan hat. Mit veszek észre legelőször, s miről feledkezem meg. Mindegyik kép mindig más. Botticellit például kezdetben nem értékeltem. Nem értettem még az angyali üdvözletek lényegét. Caravaggio volt igazi kedvencem. Tudtam, hogy gyilkosságért elítélték, ám előttem ez csak emelte művészetét. A legnagyobb fényt mindig a legsötétebb árnyék kíséri és kísérti. Egyszer Rómában hosszabb időt töltöttem a Dávid Góliát levágott fejével társaságában. Meggyőződésem, hogy ez a festmény Caravaggio önarcképe. Nem csak az óriás levágott feje mutatja kíntól vonagló, dionüszoszi vonásait, de Dávid apollóni szépsége is őt mintázza. És Caravaggio – saját magán keresztül – voltaképpen téged szembesít bensőd kettősségével. „Az alázat megöli a büszkeséget” – olvasható Dávid kardján, mellyel legyőzte a Gonoszt.
