„Szeretnénk vinni a londoni magyaroknak egy élményköteget Budapestről”
Hrutka Róbert Artisjus- és Fonogram Díjas zeneszerző és előadóművész.
Huszonöt éve dolgozik a pályán, ez alatt az idő alatt volt saját punk együttese, megírta minden idők leghíresebb reklámzenéjét, számos színésszel és zenésszel dolgozott együtt, Jamie Winchesterrel közös zenekara volt. Olyan híres filmzenék fűződnek a nevéhez, mint a Magyar Vándor, a Lora, a Valami Amerika 2. és a Kincsem. Bereményi Gézával közösen Udvaros Dorottyának, Für Anikónak, Tompos Kátyának készítettek albumot. Jelenleg Nagy Dániel Viktor színművésszel készülnek közös londoni koncertjükre.
Nagy Dániel Viktor a Színház- és Filmművészeti Egyetem elvégzése után számos vidéki és budapesti társulatban játszott, fellépett a Centrál Színházban, az Átriumban, az Ódry Színpadon, a József Attila Színházban, a Pécsi Nemzeti Színházban és a Budaörsi Latinovits Színházban, valamint az Orlai Produkciós Iroda előadásaiban.
2016 óta zsűritagként és előadóként is közreműködik a „100 szóban Budapest” történetíró pályázatban. A 2017-es Brazilok című film egyik főszereplője.
2015-ben ismerkedtetek meg az MKB Kiválóságok Klubja mentorprogram kapcsán. Miről szólt ez a program?
NDV: Robi tagja volt a Klubnak, én pedig mentorált voltam, ami azt jelenti, hogy a fiatal tehetségeknek és pályakezdőknek segítenek egy kicsit eligazodni. A Kiválóságok Klubjának vezetője felkérte Robit, hogy adjon egy koncertet, amelyben én is közreműködtem. Aztán egyszer csak együtt játszottunk. Itt készült az első fellépésünket megörökítő felvétel is, ahol Cseh Tamás Bárány az üres lakásban című dalát játszottuk, amelyet azóta közel tízezren láttak. Igyekeztem minden olyan lehetőséget megragadni, amikor együtt léphettünk fel, és együtt színesíthettük a műsort. Szerencsére ez azóta még tovább fejlődött. Csináltunk egy zenés előadást is, a Stop-ot.
Innentől kezdve magától értetődő volt a közös munka?
HR: Igen, észrevettük, hogy hasonló módon állunk hozzá, és egyforma alázattal végezzük, amit csinálunk. Aztán úgy alakult, hogy mindig volt egy jó anyag, és szívesen játszottunk és játszunk azóta is unplugged felállásban, majd elkezdtünk együtt dolgozni a Cseh Tamás- és Pilinszky-esteken.
Mely tulajdonságokat becsülitek legjobban egymásban?
NDV: Szerintem ezek nem ilyen címszavak. A zene szeretete a fontos, és az, hogy mind a ketten az önös dolgok fölé tudjuk helyezni a zenét. Szerintem ez a fontos. Amikor még a Színművészeti Egyetem előtt zenéltem egy rockbandában, magukat a fellépéseket és a közös munkát is megpecsételte az, hogy nem ugyanazok voltak az elképzeléseink a zenéről. Nyilván szerettünk zenélni, de más az, amikor valaki mindenáron sztár akar lenni, mindenképpen előre akar nyomakodni, és nem a zene szeretete van előtérben. Én mindig a minőségre utazom, és úgy gondolom, hogy Robi is. A szakmaiság, mindig előrébb van, mint az élvezet.
HR: Vannak olyan előadók, akikkel úgy megyek fel a színpadra, hogy izgulok értük. És vannak néhányan, például Kátya (Tompos Kátya színművésznő) vagy Dani, akikkel felmegyek, és tudom, hogy a maximumot fogja hozni. Az utolsó részletig odafigyelünk a technikára, a hangzásra, arra, hogy minőség legyen. Pedig sok részlet elsikkadhat. Sokan úgy gondolják, hogy a zene egy „rockfíling”, és valahogy elvesznek a részletek és szépség maga. Valahogy más lesz a motiváció. Szerintem az is számít, hogy megtanulja az ember, hogyan kell a másik ember mellett létezni, anélkül, hogy zavarnánk egymást, és hogyan toleráljuk a másikat. Hogy kellemes élmény maradjon mindenkinek.
NDV: Emellett nagyon fontos az önazonosságra és a hitelességre való folytonos törekvés.
HR: Igen, én például Bereményi Gézától sokat tanultam erről. Ő az, aki mindig figyel arra, hogy a saját útját járja. Mindig magát akarja adni, nem akar másnak látszani. A közönség számára is akkor vagy hiteles, ha magadat adod. Aki megtalál minket, az pont attól lesz a mi közönségünk, hogy egymásra tudunk hangolódni, és ez sokkal hosszabb utat nyit meg.
Előbb említettétek a sztárságot. Robiról sokszor olvashattuk már, hogy nem is akar sztár lenni, se annak látszani. Mi a véleményetek: manapság mást jelent sztárnak lenni, mint régen?
HR: Igen, az ember ódzkodik attól, hogy celebnek nevezzék. Azt gondolom, hogy az az igazi sztárság, ha az emberek szeretnek, amikor érzed azt, hogy adsz valamit nekik. És az benne van abban az egy pillanatban a színpadon, amikor nem is látod az összes arcot, de megszólal és megszületik valami, ahová el tudsz repülni. Egyszerűen van az a pillanat, amikor tényleg érzi az ember, hogy valami megteremtődik, és eggyé válik az előadó és a közönség. Ez nem mindig következik be, mert minden koncert más, de fantasztikus megkapni ezt az érzést a közönségtől. Talán ezért is szeretem jobban a kis koncerteket, mint a nagyobbakat, mert ott közel van a közönség. Persze az is jó érzés, amikor tudod, hogy sokan vannak, de amikor látod a szemeket, az egészen más. Én mindig fürkészem, keresem a tekinteteket, mert ezek a visszaigazolások, hogy jó úton járunk.
NDV: Minél inkább alámész annak a dolognak, amit föl szeretnél emelni, tehát a művészi produktumnak, annál inkább visz magával valamit az alkotó és a befogadó is. Persze az is fontos, hogy az emberek tudjanak róla és beszéljenek róla, de valójában mégis az a legfontosabb, hogy abból a pillanatból mit visznek magukkal. Létezik személyi kultusz, ami jó dolog lenne, ha önmagában értéket és hitelt is képviselne. Viszont az a sztárság, amiről most beszélünk, inkább rajongás, valaminek az imádása, és igazándiból nem kapcsolódik össze feltétlenül a tartalommal. Nem biztos, hogy hordoz értéket vagy nagyon sok esetben nem. Igazából az a számottevő különbség, amit Robi is említett, hogy nem mindegy, miért szeretnek az emberek: azért, mert adsz valamit az embereknek, vagy azért szeretnek, mert mások beszélnek rólad, és kiszolgálod őket. Azt gondolom, ez is egy közös vonás bennünk Robival, hogy mindketten szeretnénk adni, és szeretnénk, ha valami történne azokkal az emberekkel, akik eljönnek a koncertre. Teremteni szeretnénk valamit. Robi nagyon sok színésszel dolgozott már együtt és valószínűleg azért, mert a színészeknek fontos az, hogy meglegyen a történés, az adás abban a pillanatban. Nem a sztárság a lényeg, nem az, hogy elöl legyél, hanem maga a teremtés.
HR: Akár a csillagos eget is leénekelheted, ha nem vagy ott, ha nincs ott a lelked, ha nem úgy értelmezed és nem rakod össze magadban, akkor az semmit nem számít. Néha többet jelent, hogy az ember ott van az adott pillanatban, mint hogy nagyot énekeljen.
Ezek szerint az egyensúly megtalálásán nagyon sok múlik.
HR: Persze. Vannak olyan előadók, akikben születetten benne van egy olyan karizma, amellyel rögtön magával tudják ragadni a közönséget. Azt gondolom, ha jó a produkció, akkor azzal együtt emelkedik a közönség is.
Mennyire korlátozza be az embert az ilyenfajta közös munka?
NDV: Szerintem ahogy az idő telik, az ember egyre inkább azzal foglalkozik, amivel és ahogyan ő szeretne, ezért korlátokról nemigen beszélhetünk. Ha az ember szeret valamit, akkor nem rest áldozatot hozni érte.
HR: Nincsenek korlátok, mert a korlátokat csak én szabhatom meg magamnak. Amikor Danival együtt vagyunk, akkor segítünk egymásnak, és egymásra fókuszálunk, ezt hívják alázatnak.
Idén április 28-án Londonban léptek fel. Hogyan készültök a közeledő koncertre?
NDV: Egy egészen új műsort rakunk össze, sok olyan dallal, amely Londonban hangzik majd el először, ráadásul azt hiszem, hogy ennyire hosszú koncertet még ketten nem is adtunk. Ha jól tudom, kétszer negyven perc lesz.
Ami a dalok mellett újdonság lesz, az az, hogy már egy jó ideje dolgozom a 100 szóban Budapest projekten, ami azt jelenti, hogy évről évre budapesti, illetve magyar ajkú emberek, akik ismerik Budapestet, megírják erre a pályázatra a saját történetüket, vagy élményüket maximum 100 szóban. Ezek nagyon rövid történetek, melyekből minden évben a legjobb száz egy kis könyvben meg is jelenik, és melyeket aztán a Tavaszi Fesztiválon egy színésznő kollégámmal, Szilágyi Csengével előadunk. Csináltunk belőle színházi előadást is: „100 szóban a Város” címmel, ami nagyon sikeres lett. Akárhová megyünk ezekkel a történetekkel Budapesten belül vagy kívül, mindig valami teremtés történik. Amiről beszéltünk, hogy eljutunk az emberek szívéhez: utána levelet írnak, és nagyon megköszönik, hogy ennyire magával ragadó élményt kaptak. Ezek a budapesti történetek most bekerülnek ebbe a koncertbe, kis csomagokban belefűzzük őket, mert szeretnénk vinni a londoni magyaroknak egy kis élménykötegeket Budapestről.
Ezenkívül mi lesz még a programban?
HR: Viszünk még Cseh Tamás-szemelvényeket és saját dalokat is. Igazán különleges attól lesz, hogy nem csak úgy játszunk, mint amikor leülünk egy zenekarral, mert ha ketten vagyunk, minden hangnak nagyobb jelentősége lesz.
NDV: Fontos hangsúlyozni, hogy sok dal most fog debütálni Londonban. Ezek a közösen írt dalok, amelyeknek a dalszövegét és a zenéjének alapját én írom, de együtt dolgozzuk ki, mindketten benne vagyunk. Készülünk itthon egy koncertsorozatra, melynek része a londoni koncert is, sőt, ha úgy vesszük, az első állomása, mert ez még a budapesti nagy koncertünk előtt lesz. Nagyon sok szempontból első lesz ez a londoni fellépés.
De nem ez lesz az első közös koncertetek.
NDV: Felléptünk már a Café Budapesten is a közös dalainkkal, de ez a londoni mégis premier lesz.
Korábban jártatok már Londonban?
NDV: Én még nem, de most a kedvesemmel egy nappal előbb kimegyünk, és ha már ott vagyunk, szeretnénk egy kicsit szétnézni.
HR: Igen, már többször is.
És van kedvenc helyed, ahová biztosan ellátogatsz most?
HR: Nagyon bánom, hogy amikor legutóbb Londonban játszottunk – bár két utcányira voltunk Jamie Oliver éttermétől – csak később vettük észre. Ezért idén is tervbe vettem, hátha most sikerül bejutnunk. Általában, amikor az ember egy fesztiválra megy, az két-három nap szokott lenni, és annyira sűrű a program, hogy nem elég városnézésre. Most is egyik nap megyek, következő nap már jövök is vissza.
Mit gondoltok a külföldi létről, el tudjátok képzelni magatokat egy másik országban?
HR: Én félnék… Nagyon becsülöm azokat, akik vállalkoznak rá. Bár azt gondolom, hogy ha az ember megvalósított mindent, amit szeretett volna, akkor inkább mer vállalkozni erre. Egyszer már felmerült a lehetőség, hogy Hollywoodban éljek, de ezt akkoriban nem tudtam volna elképzelni. Most már nagyon sok helyen el tudnám magam képzelni, de nem egy állandó helyen, hanem mozgásban maradva. Csak ugye az embernek van egy élete itt, amit felépített, zenével, mindennel… Lehet, hogy csak jobban kéne bízni magamban.
NDV: Színészként van egy nyelv, amin játszom, és bár nyilván nem okoz gondot angolul szerepelni, de én is építek jó ideje itt valamit, és nehezen tudom elképzelni, hogy az ember ebből egyszer csak kilépjen. Nem tudom, hogy mi lehet az a lehetőség, aminek a reményében mindent magam mögött hagyva teljesen új életet kezdenék. Ha valaki a jobb élet reményében megy ki, azt meg tudom érteni, habár sajnálom is, mert a honvágy, gondolom, mindenkiben előjön egy idő után. Én nagyon szeretek itt élni bizonyos szempontból, és nagyon szeretnék máshol élni bizonyos szempontból, de mégis csak itt vagyok, és itt építem a dolgokat, és nem is csak magam miatt, hanem azért is, mert lokálpatrióta vagyok. Ennek a városnak, országnak, a magyar embereknek szeretném odaadni azt, amim van.
Kik inspirálnak benneteket, kik azok az emberek, akik hatással vannak rátok?
HR: Rengeteg embert tudnék felsorolni. Eltekintve az alternatív korszakomtól, amikor punk zenét játszottam, mindig nagy hatással voltak rám a nagy gitárosok, mint Pat Metheny vagy Sting. Amikor klasszikus filmzenéket kezdtem írni, a Hans Zimmer-féle iskola volt nagyon szimpatikus. Egy idő után már tudtam, hogy mit szeretnék. Most már nagyon keveset hallgatok rádiót, mert félek, hogy elvesz tőlem valamit, inkább gyöngyszemeket vadászok. Olykor meghallgatom a fiatal tehetségeket is, mert az is hozzám tartozik, hogy néha benne vagyok egy zsűriben, ahol fiatalok sorsáról döntünk, illetve segítünk nekik. Ilyenkor jól feltöltekezem.
NDV: Én a Quimbyt, a Hiperkarmát tartom fontosnak a zenei ízlésem szempontjából, illetve meghatározó volt a Kispál és a Borz is. Már kevesebb zenét hallgatok, az dolgozik bennem, amit eddig összegyűjtöttem. Most inkább a saját zenéimre koncentrálok.
Van kedvenc zenészetek, együttesetek?
NDV: Foy Vance, akit most fedeztem fel magamnak. Tele van szenvedéllyel, egyedi és hiteles. Egy szál gitárral megtölti a teret. Nagyon kevés ilyen előadóval találkozom, amikor van időm ezt böngészni. Igazán karizmatikus, erős személyiség, nem akármilyen hanggal, persze.
HR: Nekem van egy kedvenc zenekarom, akiket sokat hallgatok, és akik néhány évvel ezelőtt az egész felfogásomat megváltoztatták. Ők a Coldplay. Egy írországi forgatásra ajánlották be nekünk, amikor még olyan kezdők voltak, hogy szinte alig bírták eljátszani a számaikat, de az egész lelküket beleadták.
Mi az, ami változott, miben mások a mai fiatal tehetségek?
HR: Régebben teljesen más világ volt, egy sokkal kényelmesebb. Amikor én kezdtem a zenélést, még voltak nagy társaságok, mint Óbudán, ahol felnőttem, ami az alternatív zene központja volt akkoriban. Ha csináltunk egy koncertet, mindenki ott akart lenni. Erősebb volt a közösség. Most talán annyi változás van, hogy inkább a média kiszolgálása folyik, ezért kevesebb igazi tehetség tűnik fel, bár azért szerencsére feltűnnek. De sokukon azt érzem, hogy csak a sztárságért csinálják, csak az ahhoz vezető út a fontos nekik, nem az a pillanat, amiről beszéltünk, és ami maga a zene. De van rengeteg tehetséges fiatal is.
Huszonöt éve vagy a pályán, sok mindent tapasztaltál, láttál, hallottál már…
HR: Én köztes generációnak számítok, még nem nagy régi öregnek, és szerintem pont ezért vagyok kapocs a fiatalok és a nagy generáció között. Velük is zenéltem, a fiatalokkal is, és valahogy ez így jól működik, de tanácsot nem tudnék mondani. A fiatalok sokkal jobban használják a közösségi médiát, az internetes felületeket, és nagyon jól fel tudják építeni magukat. Nekünk az volt a legnagyobb problémánk, hogy melyik szeméttárolóban tudunk próbálni, ahonnan nem zavarnak el. Azt gondolom, hogy ha a fiatalok annak a jegyében hozzák a döntéseiket, hogy adni szeretnének, akkor az meghálálja magát. Nekem is nagyon komoly döntéseket kellett meghoznom, hogy milyen művészetet szeretnék hagyni magam után.
Zenei pályád a Kretens nevű punk zenekarral indult, még egészen fiatalon. Az csak egy lázadó korszakod volt, vagy ilyen lázadó típus vagy?
HR: Akkoriban abban a korszakban voltam, hogy bármelyik zenekarba beléptem volna, annyira szerelmes voltam a zenébe, de egyébként én voltam a legkevésbé lázadó.
NDV: Lázadó én is voltam, de most már nincs rá szükségem. De egyébként eléggé ellenálló típus vagyok, autonóm. Mindenesetre azt gondolom, hogy ha az ember megteremti magának azt a valóságot, amiben létezni szeretne, akkor már nincs mi ellen lázadni. Ettől függetlenül mindig van, ami az embert zavarja, de ezt inkább művészi produktumba forgatja bele, és nem kiabálja világgá a problémáját. Egyébként meg, ha valami nem tetszik, lépj ki belőle, vagy változtass rajta, vagy tűrd el.
Ha nem zenészek vagy színészek lennétek, mik lennétek?
NDV: Szerintem nem véletlen, hogy az ember az lesz, ami. Hiszek abban, hogy az embernek van egy hivatása, elhivatása, amit be kell teljesítenie. Valószínűleg a kreativitást máshogy is lehet kamatoztatni, de ahhoz egy másik országba, egy másik életbe, más emberek és más körülmények közé kell születni. Úgy gondolom, hogy ezzel az embernek feladata van. Az évek során annyi minden kiléptethetett volna arról a vágányról, hogy színész vagy előadó legyek, de tizennyolc évesen sem tudtam elképzelni mást, mint hogy a Színművészetire menjek. Az is olyan érdekes, hogy már akkor is zenéltem, de soha nem vonzott a tehetségkutatós, hirtelen sztárság dolog. Annyian mondták, hogy menjek, csináljam, mert való lenne nekem, de mindig idegenkedtem tőle. A színészet az első volt az életemben, amit kiépítettem magamnak, és a zene csak ezután következett vagy pontosabban ebből táplálkozik. Ebből a szellemi érésből. Szóval én nem tudok elképzelni mást ebben az életben. És ez nem véletlen.
HR: Gyerekkoromtól kezdve mindig egyértelmű volt, hogy zenész leszek, de azért el tudom képzelni, hogy valami olyasmit csinálnék, amiben megvan az a fajta élmény, mint a színpadon. Azt hiszem, ezt az érzést keresném, bármilyen formában.
NDV: Igen, ha például az ember, mondjuk, a reklámszakmában dolgozik, ott is megvan a siker érzete, a kreativitás, de az az érzés valószínűleg nem teljesen ugyanaz, mint a színpadon.
HR: Amikor 2008-ban feloszlottunk a Jamie-vel, azt gondoltam, hogy lezárom ezt a koncertesdit, annyi minden más van, felkérések filmekre, lemezekre, satöbbi. Azt gondoltam, ezek bőven elegek lesznek, hiszen éjjel-nappal ezt csinálom. Egy fél év sem telt el, és rájöttem, hogy mennyire hiányzik a közönség.
Hogyan tovább a londoni fellépés után, milyen terveitek vannak erre az évre?
HR: Ez a Londonban bemutatandó produkció most megmérettetik a nagyközönség előtt, ez fogja eldönteni, jó úton járunk-e. Természetesen lesz folytatása, de az már a management dolga. Mi csak élvezni akarjuk, hogy felmegyünk a színpadra. És zenélünk.
