Az ember akit Ovénak hívnak kritika - Svédországban még meghalni sem hagyják nyugodtan az embert
Ha skandináv film, nyilván mindenkinek elsőre a sötét hangulatú krimik-thrillerek, A tetovált lány trilógia vagy a dán nyomozópáros, a Q ügyosztály eseteit feldolgozó filmek ugranak be, de látva az utóbbi évek termését, a drámák és vígjátékok is joggal vívták ki létjogosultságukat a filmes palettán.
Az ember, akit Ovénak hívnak, a reneszánszát élő skandináv irodalom remek példája, a fiatal svéd író, Fredrik Backman első regénye, ami nem csak hazájában, Svédországban, hanem szerte a világon és Magyarországon is nagy sikert aratott alig két évvel ezelőtt, így csak idő kérdése volt, hogy ebből a jó alapanyagból mikor készül film. Bár a prímet egyértelműen a dán filmművészet viszi, ez a svéd film nem marad el semmiben a legjobb dán gyöngyszemektől.
Ha a címből nem volna elég egyértelmű, a történet Overól szól, aki a film elején idős kora elején jár, 59 éves, feleségét, Sandrát nemrég veszítette el. Napjai pontosan ugyanúgy telnek az egyforma sorházak között, a lakóparkban, ahol nem sok minden történik. Ove finoman szólva nem szereti az embereket és mindenről határozott véleménye van: a járólapokat lepisilő szomszéd kutyáról, a játszótéri homokozóban felejtett játékokról, a lakóparkban össze-vissza grasszáló macskáról, a tolatni nem tudó, ráadásul külföldi feleséggel rendelkező új szomszédról, biciklijüket a tároló helyett az utcán felejtőkről, nem beszélve azokról, akik Saab helyett BMW-t, ne adj Isten, valami szörnyű francia márkájú autót vezetnek. Szerencsétlenségére — és még nagyobb szerencsétlenségére a lakóközösségnek — Ovét egy nap elbocsátják a munkahelyéről, ahol szinte az egész életét töltötte, így sajnálatos módon még több ideje jut garázsajtókat ellenőrizni, kukákat rugdosni, hogy megfelelően állnak-e a helyükön.
Mindig ilyen volt vagy valamilyen esemény hatására változott megkeseredett, mindenben és mindenkiben csak a negatívat látó emberré? A film végére kiderül és közben nagyszerűen szórakozunk, jobbnál-jobb jelenetekkel kényeztet el bennünket ez az alapvetően drámai történet, skandináv minimalizmussal ábrázolva örök és mégis soha meg nem unható igazságokat.
A film az idősíkok felbontásával görgeti előre a történetet, rendkívül könnyedén váltogatva azokat, a minimalista ábrázolásmódnak köszönhetően alig érezzük a különbséget a napjainkban és a 40 évvel korábban játszódó jelenetek között, a rendező –és az eredeti könyvből a történetet meg is író- Hannes Holm kifogástalan munkájának köszönhetően. Könyvet filmre vinni mindig kockázatos vállalkozás, ezúttal egy nagyon jól sikerült példáról van szó.
Az Ovét alakító Rolf Lassgardnál jobbat el sem lehetne képzelni Ove szerepére, ahogy a homlokát ráncolja, a szája penge vékonyságúvá válik, a szeme elkeskenyedik, ha valami neki nem tetszőt lát, de a mellékszereplőket alakító karakterek is mind egyedi vonásokat hordoznak, emelve a film értékét.
Ahogy halad előre a történet, úgy értjük meg lassacskán, Ove hogyan vált azzá a rigorózus, merev emberré, aki beteges szabálykövetésével fárasztja a környezetét. Nem sokáig maradhat ez így, az élet tükröt tart Ove elé, következetesen kibillentve őt a komfortzónájából és életben maradását is éppen a számára kibírhatatlan szomszédoknak köszönheti, aki permanens zaklatásukkal még meghalni sem hagyják, ahogyan azt ő szépen eltervezte. Hiába a merevség, az előre eltervezettség, az élet nem fekete-fehér és sajnos – vagy szerencsére - Ove is kénytelen ezt megtapasztalni. Ha a felszínt nézzük, egy idős ember utolsó éveit látjuk, ha mélyebbre ásunk, akkor az emberi kapcsolatok bonyolultságának látleletét, annak a bizonyítékát, hogy mindig lehet változni, változtatni, hogy az élet társasjáték és minden bosszúság ellenére sem érdemes embertársaink elől elzárkózni. Nem utolsósorban, a film remek társadalomrajz is napjaink Svédországáról, olyan aktuális kérdéseket is finoman érintve, mint a bevándorlás.
Ezekről mesél ez a film, érezhető emberszeretettel és utánozhatatlan skandináv humorral, de meghatódni, sírni is lehet, giccs vagy felesleges túlzások nélkül. Egy jó film, amit bátran ajánlok minden korosztálynak, még azoknak is, akik olvasták a könyvet.
Szerző: Szelőczei Ágnes
