Bridget Jones babát vár (Bridget Jones’s Baby) – Bridget végre révbe ér?
Jól emlékszem még első találkozásomra Bridgettel: a győri Alexandra könyvesboltban akadtam rá Helen Fielding könyvére, egy átlagos szombat délután és mivel már a második oldal után hangos nevetésre fakadtam, rögtön megvettem és egy szuszra el is olvastam. Csak 19 éves voltam akkor, mégis, könnyen azonosultam a mafla, de érzékeny hősnővel, aki, bár valóban sokszor keveredik ostoba szituációba, ezzel tökéletesen tisztában van, és képes kívülről, intelligens humorral szemlélni saját helyzetét. Hamarosan megszületett a második rész, ami, ha lehet, még szórakoztatóbb volt, mint az első, az én legnagyobb örömömre.
A könyvből 2001-ben készült film, ami, habár tökéletes nem, de legalább tényleg szórakoztató és vicces volt, jó zenével és jól megválasztott szereplőkkel. Már a 2004-es, folytatásból készült filmnél is azt gondoltam, hogy jobb lett volna, ha el sem készül, a könyvek frappáns humora, ami a sikerük záloga volt, teljesen hiányzott belőle, és pont Bridget karakteréből is sikeresen kilúgozták az intelligenciát, mintha nem volna más, csak egy szerencsétlen, kövér nő. Valamilyen okból a készítők azonban úgy vélték, hogy ideje a fiaskót feledtetni és bepróbálkozni egy harmadik filmmel.
Apple termékek, szakállas hipszterek, azonos nemű párok, illetve a rájuk való folyamatos utalás jelzik: eltelt 15 (a történet szerint csak 10) év. Bridgetet már nem az üzenetrögzítős vonalas telefonján zaklatja az anyja, hanem FaceTime-on, a Bridgetnél 10 évvel fiatalabb generáció vidéki zenei fesztiválokon múlatja az idejét és az ebédjéről készült fotót posztolja az Instagramra. Egyébként semmi nem változott, Bridget ugyanaz a hóbortos, szétszórt nő, aki 10 évvel korábban volt. Persze, érthető, hogy követni kell a jól bevált receptet, én a magam részéről biztosan teszek bele néhány csavart, vagy valamit, ami néhány új vonással gazdagítja a főhősnőt. (Nem arra gondolok, hogy éppen versenysúlyánál van a történet idején.)
Már az első 10 perc után kezdtem megijedni, ami hamarosan rémületté és mély megbánássá változott: Istenem, miért ültem be erre a filmre? Nagyon vágyódtam valami könnyed, de viszonylag igényes film után, ami kikapcsol. Ez utóbbi részben sikerült, de gyakran csak kínlódva ficeregtem a székben és szomorúan állapítottam meg, hogy amit viccesnek szántak, azon nevetni nem tudok, a romantikusnak szánt jelenetekkel pedig képtelen vagyok azonosulni. Nem voltam ezzel egyedül, mert a vasárnap esti, majdnem teltházas vetítésen alig nevette el magát valaki, ami azért durva, ha egy romantikus komédiára ül be az ember.
A történet szerint Bridget 42 éves és a születésnapján egyedül van a lakásában egy csálé gyertyával feldíszített minitorta társaságában. Röviden vázolja a film, hogy mi történt, miért van megint egyedül, pedig amikor utoljára találkoztunk vele, éppen megtalálta a boldogságot Mark Darcy oldalán.
Nemsokára nem várt fordulatot vesznek az események: egy túl jóra sikerült hétvégi zenei fesztivál, illetve a baráti házaspár babájának keresztelőjén felbukkanó Mark Darcynak köszönhetően Bridget azzal szembesül, hogy a terhességi teszt a „pregnant”(„terhes”) feliratot mutatja és a filmben már más dolga nincs is, mint kideríteni: ki a szerencsés apa, az egykori nagy szerelem, Mark Darcy, vagy a kapóra jött one-night-stand, Jack, aki őrülten dögös, híres, nagyon gazdag, és persze éppen a szétbotoxozott arcú, Renée Zellweger alakította Bridgetre fáj a foga.
A másik kérdés természetesen, hogy ki élete szerelme,vagyis kivel szeretné felnevelni a babát? Furcsa, hogy a film a két kérdést együtt kezeli, mintha az nem is volna opció, hogy kiderül, ki az apa, de Bridget mégiscsak a másik férfi mellett dönt. (Pedig mennyivel eredetibb lett volna egy ilyen felállás)
A színésznő külsején történt változások sajnos nem tettek jót a karakternek, akit éppen azért lehetett kedvelni, hogy a külsejében is átlagos, hibákat elkövető hétköznapi ember, aki a maga módján igyekszik megtalálni a boldogságot. Ebben a tekintetben nem változott semmi, épp csak a botox túlzott szeretete az, ami tönkretette az egészet: Bridgetnek nincs semmi mimikája, az összes mosolya mesterkélt-mert hát, ezt már nem igazán tud szegény-, Renée Zellweger még a lehetőséget is elvesztette arra, amit úgy hívnak: színészi játék. Colin Firth sem sokkal jobb, valamilyen oknál fogva a készítők számára a túlzás tűnt járható útnak: Mark Darcy mintha önmaga paródiája lenne az első részből, Patrick Demsey (Jack) legalább lazán, fesztelenül, manírok nélkül játszik.
Azért, hogy jót is írjak, az Emma Thompson alakította nőgyógyász karaktere szerez nekünk tényleg humoros pillanatokat (a mindösszesen körülbelül 3-4 poén, amin szívből tudtam nevetni, a vele kapcsolatos jelenetekhez fűződik) és üde színfolt Bridget munkatársa, a bájos, természetes Miranda, különös módon őt jobban lehet kedvelni, mint a főszereplő Bridgetet. De ezzel a pozitívumoknak nagyjából vége is van.
Összességében az egész film teljesen hiteltelen, teletűzdelve elcsépelt, más, egyébként kiváló angol vígjátékokból lopkodott jelenetekkel, rémes, patetikus zenei aláfestéssel. A szerelmi jelenetek egyszerűen nevetségesek és teljeséggel komolyan vehetetlenek, ami a film végéhez közeledve egyre csak fokozódik. Már amikor azt hisszük, rosszabb nem is lehet, jön a katasztrofális szülőszobai jelenet. Renée Zellweger sajnos nem volt képes még egy szülést sem eljátszani tisztességesen, egy iskolás csoport éves színielőadásán jobb alakításokat láthatnánk, szerintem, mindenesetre valami minimális átélés nem ártott volna.
Az nem indok, hogy ez egy szórakoztatónak szánt, könnyű film. Az alapok hiányoznak, azonosulni nem tudunk, a szereplők magatartása, érzelmi motivációja teljesen érthetetlen, zavaros és tulajdonképpen ott állunk a végén meglőve, nem is értjük, hogy Bridget miért döntött úgy, ahogy.
A film zárójelenetében Bridget szélbe tovaszálló fátyla jól szimbolizálja az egész film kommersz mivoltát, ezen már csak hab a tortán a templomban egymást megcsókoló két öregember, amivel alapból semmi probléma nincs, épp csak semmi köze az adott jelenethez, mintha valaki kitalálta volna, hogy kell egy ilyen jelenet és azt feltétlenül muszáj valahová beszuszakolni.
Ezek után, azt hiszem, jó okkal vágyakozom egy újabb Minden végzet nehéz, Egyszerűen bonyolult, Notting Hill, Igazából szerelem, vagy régi nagy kedvencem, az Ég velünk! után, megállapítva, hogy igazán jó vicces-romantikus filmet készíteni, aminek van tartalma, amit az ember szívesen megnéz újra és újra, embert próbáló feladat, de mint a fenti példák is mutatják, nem lehetetlen. Pedig nagy szükség volna rá.
Szerző: Szelőczei Ágnes
