Irodalom


Palackposta-(A Q- ügyosztály harmadszor)

A dán krimiíró, Jussi Adler–Olsen regényéből készült, a Q-ügyosztály ügyeit feldolgozó filmek elképesztő népszerűségnek örvendenek. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy a TOLDI mozi a múlt héten, a legújabb film, a Palackposta premierjének napján Q-ügyosztály maratont tartott, ahol mindhárom részt meg lehetett tekinteni egymás után.


A Palackposta a sorozat mindezidáig leggyengébbre sikerült darabja, ami nem jelenti azt, hogy ne volna élvezhető, de az első két rész ismeretében a különbség jól érzékelhető. Ha valaki még nem látta, azt ajánlanám, ne a Palackpostával kezdjen, hanem, elsősorban a karakterek miatt, először inkább nézze meg a korábbi filmeket.

Az első részben (Nyomtalanul-Kvinden i buret)- ismerkedünk meg a rendkívül tehetséges, ámde Dr. House-hoz hasonlóan kiállhatatlan természetű Carl Morck (Nikolaj Lie Kaas) nyomozóval, akit az ugyan lezárt, de meg nem oldott ügyek részlegére, a Q-ügyosztály élére száműznek, hogy képességeit itt kamatoztassa, ha már ennyire kibírhatatlan. Itt csatlakozik hozzá az imádnivaló és Morckkal ellentétben megnyerő jellemű bevándorló, Assad (Fares Fares).  Morck egyáltalán nem lelkes, végül Assad lerázhatatlannak bizonyul, Morckot is meggyőzve, hogy nemcsak a kávéfőzéshez ért.

Morck egy találomra kiválasztott aktával egy öt évvel korábbi ügyet göngyölít fel:  egy, utoljára a komp fedélzetén, értelmi fogyatékos öccse társaságában látott népszerű politikusnő eltűnése, amit a nyomozó kollégák öngyilkosság felkiáltással zártak le, teljes tévútnak bizonyul. Ahogy az várható -és ezzel gondolom, nem árulok el nagy titkot-, nem csak Carl tehetsége, hanem Assad intelligenciája és jó beleérző képessége is szükséges ahhoz, hogy az ügyet sikerrel oldják meg. A film a legelső pillanattól az utolsóig annyira lebilincselő és egyedi hangulatú, hogy méltán váltotta ki a nagyközönség rajongását. Jól mutatja ezt, hogy bár a nyomozós sorozatokkal-filmekkel Dunát lehet rekeszteni, az atmoszférateremtés és a vonzó karakterek, profi rendezéssel, olyan egyedi egyveleget alkotnak, ami kiemeli a filmet a nagy átlagból, így semmi meglepetés nincs abban, hogy nem sokkal később a folytatásból, a Fácángyilkosokból is film készült.

A sorozat második darabja, a Fácángyilkosok (Fasandræberne) az első filmhez hasonlóan torokszorító és az eset szálai megint csak a távoli múltba vezetnek, egy hajdanán meggyilkolt testvérpár esetén dolgozik Carl és Assad, a csapat új tagjával, Rose-zal karöltve, a szálak egy bentlakásos, a leendő dán elit tagjait oktató intézménybe vezetnek.  A film követi az első receptjét: sötét, hátborzongató hangulat, gyilkosság pszichológiai motivációval, agyafúrt, beteges hajlamú gyilkos(ok). Nemcsak ezt kapjuk meg azonban, hanem a főhősök karaktere is számos új vonással gazdagodik.

A sorozat legújabb, most bemutatott –és minden bizonnyal nem utolsó darabja-a Palackposta, tökéletesen adja az előző két film alap összetevőit, azzal a különbséggel, hogy a korábbi két filmmel ellentétben, amit végig jellemzett a tökéletes logikával felépített történetvezetés, itt bizony a kirakós játékból hiányozni fognak nekünk részletek. Az, hogy ezúttal ki a főgonosz - gyászos gyermekkora, illetve egy traumatikus esemény folytán pszichopatává lett gyilkos-rendkívül hamar kiderül, abban a pillanatban tudjuk ezt, amint a vásznon megjelenik. Ezzel nincs is semmi gond, mert az elkövető kiléténél ezúttal is fontosabb, hogy hogyan cserkészik be, illetve a motiváció, ami ezúttal nem más, mint a vallási fanatizmus, a hit, torzult formában.

A történet szerint egy palackban üzenetet sodor a víz a partra, jellege folytán Assadékhoz kerül az ügy, akik viszonylag hamar jó helyen tapogatóznak majd. Két kisgyerek tűnik el Dániában, egy szigorú vallási közösséghez tartozó családból, a szülők azonban a rendőrséget 

teljesen érthetetlen módon nem értesítik, hasonlóan a másik, korábbi esethez, amely a palackban talált üzenethez kapcsolódik.

Szó se róla, végig nagyon izgalmas a film, hozza azt, amit tőle elvárunk, a moziból távozva fedeztem fel magamban némi ingerültséget, ami bosszantott és pontosan az előző két film tűpontos, logikus okfejtése volt az, amit hiányoltam. Nem tudom, ennek mi az oka, az, hogy ezúttal másik rendező ült a rendezői székben vagy a forgatókönyvből maradtak ki részletek, amelyeket az eredeti regény tartalmaz, bizonyos történésekre magyarázat nincs, vagy csak elnagyolt vázlat, mindenesetre lettek volna kérdéseim. Nem szeretnék spoilerezni, így konkrétumokkal nem is állnék elő, csak ezek miatt sokszor hitetlenkedve csóváltam a fejem.

A film ezúttal a vallási kérdés körül forog, nem csak a gyilkos motivációjában, hanem Carl és a hívő muszlim Assad viszonylatában is, beszélgetésük az autóban sokban emlékeztetett a True Detective (A törvény nevében) hasonló –és nem kevésbé szórakoztató- jelenetére, a Matthew McConaughey és Woody Harrelson alakította karakterek beszélgetésére, nagyjából a „Szerinted létezik Isten?” vonalak mentén. A feszes tempójú filmben ezek adnak számunkra némi szünetet, lélegzetvételnyi időt, és alkalmat is az elmélkedésre.

Az említett apró logikai bakugrások azért senkit ne tántorítsanak el attól, hogy következő moziba menetelre ne a Palackpostát válassza, ha borzongásra, izgalomra és némi, világnézeti kérdéseket is feszegető történetre vágyik, a magam részéről továbbra is maradok Carl és Assad elkötelezett rajongója.

 

Szerző: Szelőczei Ágnes