Harry Potter és az elátkozott gyermek élménybeszámoló
Sokan együtt nőttünk fel Harryvel és iskolatársaival, hosszú hónapokat vártunk a következő könyvek megjelenésére, izgultunk, féltünk és nevettünk a történetolvasás közben. Ennek a nagy utazásnak azonban 2007-ben vége szakadt, amikor is kiadták a hetedik és egyben utolsó kötetet, a Harry Potter és a Halál Ereklyéit. Bár a könyv utolsó fejezete rövid bepillantást engedett a felnőtt Harry világába, bemutatva a gyermekeit is, amint azok a 9 és ¾-ik vágányon készülődnek az induláshoz, ekkor végleg el kellett engednünk a szereplőket és velük együtt az egész varázslóvilágot. Egészen mostanáig.
A nemrég debütált új színpadi produkció, a Harry Potter and the Cursed Child (első és második része), melynek a legelső előadásán nekünk is sikerült részt vennünk ugyanis onnan vette fel a történet fonalát, ahol az utolsó könyv végződött, mintegy nyolcadik részként meséli tovább mindenki kedvenc varázslóinak és boszorkányainak történetét. Tizenkilenc évvel Voldemort legyőzése után Harry már a Mágiaügyi Minisztériumnak dolgozik és a felnőttek elfoglalt életét éli - fiának, a fiatal Albus Severusnak viszont épp most kezdődik az iskola, azzal együtt pedig hirtelen ráirányul az apja miatti kéretlen hírnév és figyelem. A történet sok nem várt fordulatot vesz, melyek az első reakciók alapján eléggé megosztották a hatalmas rajongótábort, többet viszont nem is mondunk. Legyen elég annyi, hogy a történtekre egészen biztos senki sem számított, de tele van izgalommal, megdöbbentő csavarral, vicces jelenetekkel és jól kidolgozott új szereplőkkel. Fontos megemlíteni viszont (főleg a darabot nyomtatott könyvként megvevő olvasóknak), hogy nem szabad úgy tekinteni erre a folytatásra, mint egy “nyolcadik könyv”, mert nem az. Ez egy színpadi mű, ami a más médiumnak köszönhetően jelentősen el fog ütni a megszokottaktól: nagy hangsúly van a szereplők lélektanán, a köztük zajló dialógusokon, az akciódúsabb jelenetekben pedig a látványon és az élő nézőközönségre gyakorolt hatásán, valamint az egész összességében gyorsabb tempójú, mint azt a könyvekre alapozva várnánk.
Maga az élmény már a darab előtt kezdődött, a kastélyt idéző Palace Theatre épülete előtt talárba és roxfortos sálakba öltözött rajongók tömege tolongott izgatottan: azok a javarészt huszon- és harmincéves fiatalok, akik a könyvsorozaton nőttek fel és megragadták a legelső alkalmat, hogy tovább kísérhessék Harryt az útján. A színházba lépve érezhetően fokozódott tovább az izgalom, az egyszerűen berendezett, de rendkívül hatásos mozgatható díszlet (mely a későbbiekben többek között majd a Roxfort Nagytermét, Harry dolgozószobáját, a Mágiaügyi Minisztériumot és Albus hálószobáját kelti életre) a King’s Cross pályaudvarnak volt először berendezve. A közönség pattanásig feszült várakozása végül már nem bírta tovább: már amikor felhangzott az előre rögzített bejelentés, hogy telefonjainkat feltétlen tegyük csendes üzemmódba, hirtelen kitört a tapsvihar. Onnan kezdve pedig, hogy kihunytak a fények, mind az 1400-an egy emberként sóhajtottunk fel, hőköltünk hátra, döbbentünk meg és szisszentünk fel a történteken. Erre pedig számos okunk is volt, hiszen Albus és újdonsült barátjának kalandjai során valóban megelevenedett az összes varázslat, amiről egy Harry Potter rajongó álmodni merhet. A Sonia Friedman által összeállított zseniális produkciós társaság ugyanis nem ismert lehetetlent: a színpadon csak úgy cikáztak a bűbájok és az átkok (igen, a varázslat valóban látszik, nem csupán a pálcájukat lengetik a színészek), a karakterek a szemünk láttára alakultak át a Százfűlé főzet megivása után, láttunk igazi, megelevenedett patrónust, volt Hop porral utazás, repülés, élő bagoly kézbesítette levél, láthatatlanná tévő köpönyeges rész, lebegés, a közönség felett cirkáló élethű dementorok, sőt még egy víz alatti jelenet is! A nézőknek, velünk együtt, hol az ehhez hasonló elképesztő látványvilágtól, hol pedig a megdöbbentő fordulatoktól akadt el a lélegzete. A legnagyobb ilyen fordulat melyen mindenki egyszerre hördült fel természetesen az első rész legvégére van helyezve, így még az is, aki valamilyen oknál fogva csak az első estére vett volna jegyet, kénytelen lesz elmenni a másodikra is, akkora kaliberű.
Amikor már azt hittük, hogy az egészet egyszerűen már nem lehet tovább fokozni, a varázslatos élményt még az is tetézte, hogy a második rész szünetében az egyik páholyból maga az írónő, J. K. Rowling kukucskált ki és integetett körbe a közönségnek. Az előadás után a színészeket hatalmas ováció kíséretében, állva tapsolták a nézők, bizonyítva az újabb történet sikerét.
A John Tiffany által rendezett darab több, mint harmincfős színészgárdája élén többek között Paul Thornley (Ron), Noma Dumezweni (Hermione), Jamie Parker (Harry), Sam Clemmet (Albus) és Anthony Boyle (Scorpius) zseniális alakítását láthattuk. A történetet Jack Thorne és természetesen J. K. Rowling jegyzi, a díszletről Christine Jones a csodálatos dallamú zenéről pedig Imogen Heap gondoskodott.
szerző: Csukás Barnabás
