"Soha nem szabad feladni"

2000 februárjában tartotta első világkongresszusát a Nemzetközi Rákellenes Unió (UICC) Párizsban, ahol február 4-ét hivatalosan is rákellenes világnapnak nyilvánították. A napnak a célja, hogy felhívja a figyelmet a halálos kór elleni harcra. Évente becslések szerint 8 millióan halnak meg daganatos betegségben a világon és ez a szám 2030-ra 11,5 millióra is nőhet. Ám hiába a gyilkos kór, mindig akad valaki, aki felül tud emelkedni a betegségén. Ilyen Zavodni Gréta Virág is, akinél alig 20 évesen diagnosztizáltak rákot, szenvedésének és gyógyulásának történetét végig blog formájában publikált és végül arra jutott, hogy megpróbáltatásait könyvként is kiadja. Története adjon inspirációt és kitartást a gyógyuláshoz vezető úton mindenkinek.

• - Ebben a szakmában amatőrnek számít egy ilyen kérdéssel kezdeni, de jelen körülmények között talán feloldozást nyer. Hogy vagy?
• - Köszönöm szépen remekül. Nem mondom azt, hogy kicsattanok, mert most december 23-án volt egy Stroke-om.
• - Akkor nem volt egy boldog karácsony…
• - De boldog volt, mert nem tudtunk róla. Tudtuk, hogy valami történt, de csak az utólagos vizsgálatok mutatták ki, amúgy tök jól vagyok.
• - A könyved a „Szívem ezerkétszázat ver egy perc alatt” tavaly jelent meg és a teljes betegséged történetét nyomon követi. Amikor megtudtad hogy beteg vagy, egyből tudtad, hogy naplót fogsz vezetni?
• - Nem tudtam igazából, mindig is volt egy blogom, de nem igazán használtam. Amikor kiderült a betegségem rengetegen kerestek telefonon és meguntam mindenkinek ugyanazt ledarálni, ekkor döntöttem el, leírok mindent és ha hív valaki ne rólam beszélgessünk.
• - Talán utoljára velem kivételt tehetnél… Hogy derült ki a betegséged?
• - Egy márciusi hosszú hétvége volt, játszottam a nyakláncommal és kitapintottam a nyakamnál egy dudort. Édesanyám az egészségügyben dolgozik és mutattam neki, azt feltételezte, hogy csak egy Struma lesz és ha vége a hosszúhétvégének, utána elmegyünk az orvoshoz. El is mentünk, de az ultrahangon nem derült ki semmi, aztán mentünk tovább endokrinológushoz meg izotópos vizsgálatra és a végén csináltattunk egy CT-t, az mutatta ki, hogy ez rák.

• - A családod hogy fogadta? Milyen érzés volt elmondani nekik?
• - Nyilván nem jól, bevallom őszintén, nem tudom ez, hogy történt. Rögtön a CT után felhívtunk mindenkit és közöltük, hogy mi van. Igazából nem volt időm ilyenre, azt mondták az orvosok, ha most nem kezdjük meg azonnal a kezelést, akkor egy hetem van hátra. Volt két műtétem, az egyiknél kivettek egy nyirokcsomót és elküldték kivizsgálásra, utána derült ki, hogy t-sejtes Non-Hodging limfómában szenvedek, a másik pedig egy port katéter beültetés volt, de az meg ugye már nincs.
• - Mikor volt az utolsó kezelésed?
• - Hm jó kérdés, ugye egy évig gyógyszert kellett szednem és az is kemoterápiának számít, ha azt nézzük akkor 2014 augusztusában.
• - A kezelés során, volt olyan pillanat, amikor úgy érezted nem bírod tovább?
• - Volt, de inkább az volt, hogy nap, mint nap láttam a korosztályom facebookon. Készültek az érettségire, mentek nyaralni, aminek én nagyon örültem, de valahogy mégis ott volt bennem… Nem itt kéne feküdnöm.
• - Ha jól tudom utána 5 évnek el kell telnie, hogy ténylegesen gyógyultnak nyilvánítsanak.
• - Már 10, de úgy érzem sikerült. Őszintén nem gondolok erre, élem a minden napjaimat úgy mint te vagy bárki más. Mondjuk nem teljesen úgy mert vannak határok azért megviselte a szervezetemet. Pl: ilyenkor nem puszilkózok, mert könnyebben elkapok vírusokat. Ami rajtad átmegy 3 nap alatt az nekem minimum 2 hét vagy kapok egy tüdőgyulladást, de ezt leszámítva próbálok úgy élni mint régen.
• - 3 évig kaptál kemoterápiás kezelés, utána milyen volt visszaszokni a „normál” életbe?
• - Nehéz, egy részt azért, mert fizikailag is le voltam gyengülve. Régebben egy túra alkalmával lenyomtam 30 kilométert most 3-at, de még ez is több mint az ágyban fekvés. Szépen fokozatosan kellett visszaszoknom, de még így 2 év elteltével is gyengébb vagyok, mint egy átlag ember, de a családom mindenben támogat.
• - Őket lelkileg mennyire viselték meg ezek az évek?
• - Anya fél évig táppénzen volt, hogy minden nap velem lehessen a kórházban. Apa munka mellett mindent beszerzett nekünk, amire szükségünk volt, aztán jött ő is a délutáni látogatásra. Este 6-kor „átadtak”a barátomnak Leventének és ő maradt velem a látogatási idő végéig. A testvérem Ákos ráállt arra, hogy törődni kell velem és főzni kell rám. Ott is hagyta az egyetemet és elment szakácsnak tanulni és már most a szakmájában dolgozik egy étteremben, amit nagyon szeret. Mindenkinek nehéz időszak volt ez, mindenkit megviselt, de erősek maradtak és helyt álltak.
• - Az elmondottak alapján nem csak a te életed változott meg, hanem te is megváltoztattad másokét.
• - Igen, de nem csak a testvéremre igaz, hanem az egész családra. Sokkal összetartóbbak lettünk.
• - Új életet kezdtél, gondoltál már a jövődre?
• - Borszakértőnek kezdtem el tanulni és mellette most csináltam egy kulturális rendezvényszervező tanfolyamot is és pont jövőhéten megyek állásinterjúra.

• - Sok sikert hozzá. Visszatérve egy szóra a könyvedre. Neked segített a gyógyulásban, kiírtál magadból mindent. Mit gondolsz, segíthet másokon is? Egyáltalán milyen volt a fogadtatása?
• - Azért került megírásra első sorban, hogy másoknak segítség legyen. Amikor nálam diagnosztizálták a rákot elkezdtem neten és minden felé keresgélni, de semmi érdemlegeset nem találtam. Úgy gondoltam, tök jó lett volna valaki, aki elmondja a betegséggel és kezelésekkel kapcsolatos dolgokat. Ne én ezt teszem a könyvemben. A fogadtatása amúgy jók voltak nagyon, szerencsére nem csak betegektől, hanem makk egészséges emberektől is. Kaptam egy levelet egy lánytól, aki éppen szakított a barátjával, bement egy bevásárló központba és meglátta a könyvemet. Megtetszett neki a címe, elolvasta a hátulját és direkt egy olyan könyvet kereset, ami nem egy love story. Megvette, elolvasta és egyből túl is lépett a szakításon, erőt gyűjtött belőle és most tök jól van.
• - Mit tudnál tanácsolni a sorstársaidnak, azoknak akik éppen a betegség ellen küzdenek?
• - Első sorban soha nem szabad feladni! Tehát akármit is diagnosztizálnak, mindig van kiút. Nem annak kell az elsőnek lennie, hogy meg fogok halni, hanem igenis túl leszek rajta. Mindenképpen jó, ha áll mögöttünk valaki, mert ezt szerintem egyedül nem lehet végig csinálni.