A remény rabjai
A remény rabjait 1994-ben rendezte Frank Darabont Stephen King kisregénye alapján. A történet szerint Andy Dufresne (Tim Robbins), a negyvenes évekbeli bankár ártatlanul kerül börtönbe kettős gyilkosság elkövetése miatt. (A börtön neve, ahol elhelyezik Shawshank, az eredeti cím Shawshank Redemption, ami több Stephen King regényben is visszatérő motívum.) Andyre nagyon rossz sors vár a börtönben, hiszen a rabok többsége életfogytiglanra van ítélve, így nincs mit veszíteniük, az őrök pedig mindenféle következmény nélkül viselkedhetnek embertelenül.
A remény rabjait megjelenésének évében hét Oscarra jelölték, olyan filmekkel egyetemben, mint a Forrest Gump, a Ponyvaregény és a Négy esküvő egy temetés. Végül egyik díjat sem nyerte meg, de lássuk be, egyrészt ilyen filmektől nem szégyen kikapni, másrészt így is a legjobbra értékelt.
Az IMDb-n A remény rabjai a legjobbra értékelt az elmúlt 120 év filmjei közül.
Miért ennyire maradandó A remény rabjai?
A kérdés jogos, hiszen a rendező ezen kívül csak a Halálsoron című filmet jegyzi ami említésre méltó. A főszereplő Tim Robbins pedig bár elismert színész, nem nevezhető húzónévnek. ’94-ben azért még Morgan Freeman neve is kevésbé volt ismert, és Stephen King sem biztosíték a sikerre. Miért működik hát mégis A remény rabjai?
Kezdjük Tim Robbins karakterével: Andy egy átlagos polgár, bankár, ami azt illeti, akit ártatlanul ítélnek el, vagy legalábbis ő ezt mondja. Kivel ne történt volna már meg, hogy valamivel meggyanúsították, holott nem tett semmit? Az igazságérzet ilyenkor akarva-akaratlanul megmozdul, és képtelenek vagyunk nem azonosulni a főszereplőkkel. A drámának ez természetesen alappillére: minél erősebb érzelmeket, ha lehet minimum öt zsebkendőnyi könnyet szeretne kiváltani. Ha leülünk a film elé, és maximális odafigyeléssel nézzük, nem tehetünk róla, de egy érzelmi hullámvasútra kerülünk: harcolni akarunk az igazságtalansággal, legyőzni zsarnokoskodókat, legjobb barátok akarunk lenni Morgan Freeman karakterével, segíteni akarunk Andy-nek lerázni a rabláncot és meg akarunk szabadulni a korrupció mocskosságától.
Hogyan segíti Andy karaktere az azonosulást?
Azzal, hogy nem hagyja magát. Andy egy értelmiségi ember, akit a kényelmes életéből egyszer csak behajítanak egy olyan zárt világba, ahol nincsenek szabályok, és leginkább nincs igazság. Ezen a ponton két lehetőség van: össze lehet roppanni, vagy fel lehet állni és megteremteni a saját szabályainkat. Andy pedig kihozza a legjobbat a helyzetből, amire nyilván feltétlenül szükség van, hiszen ő a protagonista, akire én, mint néző fel akarok nézni. Neki ehhez reflektálnia kell saját magára, a helyzetére, és kell, hogy egy világos cél álljon előtte. Ez a világos cél ebben az esetben először a túlélés. Ehhez nagyban hozzásegíti Red (Morgan Freeman), aki már hosszú évek óta ott van, és aki végül befogadja őt. A következő lépés az élhetővé tétel. Andy ekkor elkezd szívességeket tenni bent, hogy végre emberként kezeljék, és ha lehet ne mossák fel vele a padlót. Ennek köszönhető, hogy a börtön könyvtárában dolgozhat, ami már szinte hasonlít arra az életre, amit korábban élt. A harmadik fázis a szabadulás. A mondanivaló szempontjából szerintem szinte lényegtelen, hogy kiszabadul-e vagy sem, hiszen a megszoksz vagy megszöksz esetében is a szándék a fontos. Vagy legalábbis én úgy vélem. Erre vezethető vissza a hatalmas ellentét Andy karaktere és a már bent élő börtönfüggők között.
Mitől lesz érdekes A remény rabjai?
Ha csak azt nézzük, hogy pár ember a börtönben él, aztán van, aki kiszabadul, van, aki nem, még simán beszélhetünk egy Lucky Luke filmről is. Miért lenne ez több? Kezdjük Morgan Freemannél. Morgan Freeman egy személyben minden, amire szükség van ahhoz, hogy én megnézzek egy filmet, és remélem, hogy ezzel mások is így vannak. Szeretem azt a bölcsességet, ami belőle árad. Erre a bölcsességre pedig fel lehet építeni egy filmet. Egészen biztos vagyok abban, hogy A remény rabjai ennél jóval kevesebb sikert ért volna el Morgan narrálása nélkül, főleg a már említett önreflekció miatt. A másik ok, amiért Red kulcsszereplő az az ellentétes hozzáállása.
Andynek egy pillanatig sem jut eszébe, hogy esetleg feladja a reményt, mert Andy küzd, mert Andy élni akar. Red azonban más. Ő úgy véli, hogy nincs is veszélyesebb a reménynél. Mert a remény szüli a csalódást. Mert a remény az, amiről azt hiszed, hogy motivál és éltet, a valóságban pedig csak hátráltat. Erre az ellentétre a két főszereplő között azért van szükség, hogy valódi, három dimenziós történetet és karaktereket kapjunk, aminek a gondolatát megforgathatjuk aztán magunkban újra és újra.
Miért a legelismertebb filmek egyike A remény rabjai még 20 év után is?
Morgan Freeman és Tim Robbins játéka egyértelmű ok. Ezen nincs mit tárgyalni. De egyáltalán nem mindegy, hogy hogyan adnak elő egy ilyen történetet, hiszen kétféle hozzáállás létezik: pénz vagy művészet. Célravezető lehet, ha túljátsszák, túldramatizálják, és más céljuk sincs, mint a könnyek facsarása. Lehet így is csinálni és lehet így is sikerre vinni. De lehet ezt úgy is, hogy őszinték lesznek. Kiadhatunk a kezünkből valami olyat is, ami életszagú, egyszerű és mindenféle erőltetettség nélküli, bíznunk kell abban, hogy a rendezésre és a színészi játékra hagyatkozva is el tudja mesélni mindazt, amit kell.
Ha eddig kimaradt A remény rabjai, mindenképpen érdemes megnézni, maradandó élmény lesz.
