„Igazi az orrod? Milyen igazságtalan az élet ” - Neon Démon kritika
A kívülről csillogó-villogó, vonzó, belülről inkább a kegyetlenségig rideg és felszínes hollywoodi világot ábrázoló, az embert tárgyiasító, kihagyhatatlan pszichothriller olyan élménnyel ajándékoz meg minket, ami biztos, hogy a moziból való távozás után is sokáig velünk marad.
A Drive-ért egyöntetűen rajongott a filmvilág, a Csak az Isten bocsáthat meg nagyot bukott, így aztán nem kis várakozás előzte meg a koppenhágai születésű rendező új alkotását, hogy most ugyan mivel fog előállni.
Én le vagyok nyűgözve. Tényleg. Annak ellenére, hogy nem egy könnyű filmet láttam, teljesen feldobódva jöttem ki róla, aminek nem más az oka, mint a különleges filmek iránti határtalan rajongásom, az ebből fakadó jó érzés, hogy igen, ma láttam valamit, ami ennyire mélyen tudott hatni rám. Az az igazság, hogy ez a film, ha lehet ilyet mondani, engem megvett kilóra az első tíz percben. Amikor elfog az az érzés, hogy ez jó, sőt isteni. Szinte soha nem tévedek ilyenkor és a megérzés most is bejött.
Nem véletlen, hogy nem tudok már-már rajongásba hajló lelkesedés nélkül írni erről a filmről és hirtelen nem is tudom, mit tudnék kiemelni leginkább, a rendkívül aktuális, zseniális témaválasztást, a lenyűgöző szimbólumrendszert, amitől a film hemzseg, a profin megkomponált helyszíneket, az adott jelenethez mindig tökéletesen illeszkedő zenét vagy az elképesztő operatőri munkát.
A történet főszereplője a fiatal Jesse. Néhány napja tartózkodik Los Angelesben, modell szeretne lenni, hozzá hasonló lányok ezrei várnak arra, hogy felfedezzék őket és egy castingon meglássanak bennük valamit, ami elindítja őket a híressé válás útján. A felütés zseniális, egy fotós készíti el a fiatal lány portfólióját. Jesse egy barokk stílusú kanapén fekszik, nyakából vér folyik, hátborzongató és megkapóan gyönyörű kép, és azt hiszem, nem árulok el nagy titkot, ha leírom, hogy a kép előre vetíti a nem igazán pozitív végkifejletet.
A film gyakran operál ezzel a paradoxonnal, a szép mellett, mintegy tükröt tartva, megjelenik a visszataszító, ordító kontrasztot alkotva és jól szimbolizálva a világot, amiről nagyjából mindenki sejti, hogy milyen lehet. A történet szép ívet leírva ábrázolja a modellkarrier különböző stációit, az első fotózást, castingot a divatbemutatóra, a partikat és ezek lehetséges kimenetelét, mindezt tényleg művészi igényességgel és egyúttal annyira érdekfeszítően, úgy, hogy a lassú tempó ellenére se lankadjon a figyelmünk egy percre sem.
A történet Jesse transzformálódása a romlatlan, kezeivel zavartan babráló, szemét lesütő, angyali szépségű vidéki kislányból Neon Démonná.(Aminek ugye meglesz a böjtje természetesen). Ezt az úgynevezett átváltozást videoklipszerű jelenetekkel ábrázolja a film és megint csak, lehet gondolkodni bőven, hogy a közben megjelenő színes háromszögek, tükrök mit is jelentenek.
A film alapvető eszköze a szinte már giccsbe hajló túlzás és az erős kontrasztok, csakúgy, mint a nagyon erőteljes, néhol zavaróan vibráló színek alkalmazása, legyen szó akár a szereplők ruhájáról vagy a helyszínről, ami hol fenyegetően lepukkant, hol barokkosan túlzó, néha sterilen minimalista-erről, ahogy a szereplők a jelenetbe illeszkednek, arról csak felsőfokú jelzővel lehet beszélni. Nem egyszerűen egy történetet látunk, hanem egy hangsúlyozottan művészi alkotást, mély tartalommal.
Mert nemcsak a látványvilág kiemelkedő, hanem a történet is érdekfeszítő, görbe tükröt tart napjaink külsőségeken alapuló világának, amellyel nap, mint nap szembesülünk: a művi szépség, a tökéletesség kritikátlan hajszolása, ami leginkább a nőkre jellemző, itt különös jelentéstartalmat kap és az enyhén szólva durva befejezés közben arra gondoltam, hogy ilyet tenni egymással kizárólag nők képesek.
A szereplők nagyszerűen simulnak bele a mindig perfekt enteriőrbe, rajtuk keresztül látunk bele ebbe a kegyetlen, ugyanakkor nagyon érdekes világba: az újonc Jesse, a sminkes Ruby, a két rivális modell, a fotós vagy a divattervező, mindegyiküknek megvan a pontos szerepe és helye a történetben, a párbeszédek éppen olyan emlékezetesek és sokatmondóak, mint a környezet, ami díszletként szolgál a történethez.
Ahogy a rendezőtől megszokhattuk, a történet homályban tart néhány részletet, de ezt itt, ellentétben a Drive-val, nem tartottam zavarónak, kevesebb kérdésem lett volna, mert a lényeget megkapjuk, ha máshogy nem, nagyon egyértelmű szimbólumokon keresztül.
Majdnem tökéletes a film, ha nagyon kifogásolhatnék valamit, talán az utolsó húsz perces záró rész lenne az, mert bár a feszültség egészen végig jelen van, az elejétől bekúszik a bőrünk alá, és amit rendező tudatosan fent is tart, ennyire sokkoló befejezésre, bevallom, még a Drive ismeretében sem számítottam. Amikor már azt hisszük, a nehezén túl vagyunk, képes még egyet csavarni a sztorin és az arcunkba vágni olyat, ami több, mint meredek és fokozza a fokozhatatlant. Ugyanakkor, a szimbólumok megint csak tökéletesek, az üzenet átjön, így a legjobb, ha úgy fogjuk fel ezeket a képsorokat, hogy a művészi szabadság részei, nem pedig öncélú polgárpukkasztás, ahol a cél kizárólag a néző gyomrának felfordítása, mindenfajta további jelentéstartalom nélkül.
A magam részéről nagyon várom a dán rendező következő alkotását, aki úgy tűnik, továbbra is magasról tesz arra, hogy külső elvárásoknak, producereknek vagy a filmstúdiónak feleljen meg. (És milyen szerencse!)
Sokáig velem marad még ez a film és azt hiszem, többé nem fogok tudni egy tökéletesen megkomponált magazinfotóra sem ránézni anélkül, hogy ne ez a film jutna szembe.
Szerző: Szelőczei Ágnes
Képek: 1 2
