Félelmek és gátlások börtönében – Interjú Almási Kitti klinikai szakpszichológussal
Dr. Almási Kitti, klinikai szakpszichológus, fő szakmai területe a hangulat- és szorongásos zavarok, család- és párterapeuta, több könyv szerzője. Legutóbbi kötete, a Bátran élni – félelmeink és gátlásaink leküzdése több hétig a magyar könyveladási listák élén állt.
Életünk két nem kívánt „vendégéről”, a félelmekről és gátlásokról kérdeztük a szerzőt.
- Milyen félelmeket rejtenek magukba az emberek közötti kapcsolatok?
- Sok emberre jellemző, hogy tartanak attól, mások hogyan ítélik meg. Annyira félnek a többi ember véleményétől, hogy nem mernek lépéseket megtenni. A legtöbben attól félnek, hogy negatívan ítélik meg őket, nem szeretik őket eléggé. Ilyenkor mindig fel szoktam tenni a kérdést a pácienseimnek: és akkor mi van, ha x vagy y így vagy úgy gondolkodik rólunk? Miért fontos, hogy egy ismeretlen embernek mi a véleménye rólunk? Akik pedig túlságosan kritikusok másokkal szemben, valójában saját gátlásaik miatt viselkednek így. Igazi ördögi kör ez.
- Kinek a véleményét kell valóban figyelembe vennünk?
- A körülöttünk élő kitüntetett személyekét. Annak a néhány főnek, akiket ismerünk, akikről tudjuk, hogy jót akarnak nekünk, akik kíváncsiak ránk. A legtöbb ember az utca népétől fél, pedig nekik abszolút nincs része a mi életünkben, nem kiválóbbak, nem bölcsebbek, mint mi.
- Mitől függ, hogy valakiben mennyire erősek ezek a félelmek?
- Mindenki „hoz valamit” otthonról. Általában a szüleink kisgyerekként elhitetik velünk, hogy rendkívüliek, klasszak vagyunk. Aztán amikor csalódás ér minket, ha kritikával illetnek, akár már az óvodában, sokként fogjuk fel. Megkülönböztetés érhet minket akár testi adottságaink vagy anyagi helyzetünk miatt is. Ilyenkor sokan a visszahúzódást választják, elzárkóznak, nehogy újra meg kelljen élniük a kínos perceket. Rosszabb esetekben már a családban is azt hitetik el a gyerekkel, hogy nem elég ügyes és jobban teszi, ha csendben meghúzódik.
- Hogy lehetséges, hogy valakibe a gyermekkori negatív élmények mélyen beleivódnak és hatással lesz felnőtt életére is, míg másokról könnyedén leperegnek a kellemetlen emlékek?
- Ez az alkati tényezőn múlik. Vannak emberek, akikre például a stressz motiváló hatással van, másokat pedig megbénít. Valakit már az zavar, ha ketten figyelik, amit mond, míg más embereket serkenti a tömeg, szeret előadni, szerepelni. Például ha az óvodában dalversenyt rendeznek, néhány gyerek úgy érzi, jobban énekel, amiért sokan hallgatják, a tömeg növeli az önbizalmát, de akadnak olyan társaik, akiket ez lebénít. A fiatalkori élmények sokban befolyásolják a későbbi gondolkodásmódot.
- Lehet a félelem jó hatással ránk? Motiválhat?
- Kevésbé motivál, legfeljebb önkritikussá tesz, és emiatt jobban odafigyelünk. Aki fél a külvilág véleményétől, próbál jó megfigyelő lenni, de rosszul értékeli a helyzetet. Az ilyen ember, hogyha az utcán valaki arcán unott kifejezést lát, rögtön arra gondol, hogy biztosan nem elég érdekes, nem szimpatikus az embereknek. Az adott szituációkat mindig magára vonatkoztatja, az fel sem merül benne, hogy talán nem vele van a baj. Nem látja azt a lehetőséget, hogy az unott kifejezésű embernek lehet, hogy mással van baja, talán éppen sajátmagukkal.
- Ha már az emberi kapcsolatokban megnyilvánuló félelmekről beszélünk, felmerül a kérdés: melyik a félelmetesebb: a megfelelni egy párkapcsolatban, vagy egyedülállóként boldogulni?
- Legerőteljesebbek a párkapcsolati szorongások. Ilyenkor attól félünk, hogy a partnerünk nem boldog, nem vágyik ránk eléggé, nem figyel ránk. Biztosan azért, gondolják sokan, mert már nem szeret, megunt, vagy megcsalt. Az így gondolkozó fél ilyenkor elkezdi szapulni a másikat. A rossz passzban lévő partnereknek pedig azt kell megélniük, hogy még nekik kell csillapítani a szerelmük rossz érzéseit, nekik kell azon gondolkodniuk, miért lépett fel így ellenük a párjuk. A félelmek közt gyötrődő fél nem figyel a másik élethelyzetére, nem gondol bele abba, mit miért tett a párja.
- Mi a helyzet az egyedülléttől való félelemmel?
- Az egyedüllét érzése azért lehet rossz, mert azt hisszük, hogy kudarcot vallottunk abban, hogy kellünk-e valakinek. Az egyedüllét negatív fázisa a magány, amikor úgy gondoljuk, nem kellünk senkinek. A saját szerethetőségünket kérdőjelezzük meg. Vannak olyan élethelyzetek, például a születésnapok, amikor ezek az érzések jobban a felszínre törnek. Léteznek olyan időszakok is az életünkben, amikor fontosnak érezzük, hogy más emberekre támaszkodhassunk, például betegségeinkkor, vagy középkorúan, amikor elkezdünk megöregedni. Hogyha ilyenkor van valaki, akire számíthatunk, barátok vagy családtag, nincs nagy gond.
- Ahogy említette, az öregedés is félelmeket ébreszthet az emberekben. Mit látunk annyira ijesztőnek benne?
- Egyrészt a haláltól is félünk, de ami ennél fontosabb, hogy főként a nők úgy érzik, kiesnek az értékes emberek listájáról. Nehéz korhatár nélkül vonzónak maradni. Nagyon sok középkorú férfi és nő ezért sportol, visel fiatalos öltözéket, hogy ne kelljen szembenéznie az öregedéssel együtt járó gondokkal. Sok házasság ér véget ebben az időszakban. Ilyenkor a félelem forrása, hogy attól tartanak az emberek, hogy egyedül fognak megöregedni, bezárultak előttük a kapuk, melyek többé már nem fognak megnyílni. Minderre ráerősít az „utánpótlás”, vagyis a fiatalabb generáció törtetése.
- A közösségi hálók világában mindenkiről mosolygós képeket, boldog élethelyzeteket lehet látni. Növelheti ez a félelmeinket?
-Az internetes világ nagyon torzítja a nézeteket, miattuk irreális módon gondolkodnak a fiatalok. A közösségi hálókon mindenki csak azt mutatja, amit és amennyit szeretne. Kiemelt pillanatokat mutatnak be, akár a külsejüket tekintve, akár családjuk életvitelét. Egyetlen pillanatot ragadnak ki csupán, melyben minden tökéletesnek tűnik. Sokan ezt nehezen és versenyhelyzetként élik meg. Nehéz ebből a közösségből kitűnni. Nem hétköznapi mércével kezdik el magukat mérni, mivel a közösségi hálókon megosztott posztoknak nincs sok köze a realitáshoz. Silánynak kezdik el magukat érezni, megpróbálnak ahhoz a torz képhez hasonlítani, melyet a médiában látnak.
- Ebben a problémában gondolom, legjobban az Y generáció érintett.
- A legnagyobb bajban ők vannak. Hozzá kell tennem, ez nem az én szakterületem. A fiatalok számára a legnehezebb dolog, hogy találjanak valamit, amitől különlegesek lehetnek. Ez szenvedést jelent nekik, de jobb esetben valamilyen tevékenység űzésével akarnak kilógni a sorból. A legtöbben azonban a külsejükkel akarnak kitűnni, szexik akarnak lenni, versenyeznek, ki kap több like-ot a képére.
- Pedig egyre többen keresnek párkapcsolatot online csatornákon.
- Pedig ilyen jellegű beszélgetésre kevésbé alkalmas az online felület. Szórakozóhelyeken már alig ismerkednek, inkább az interneten, ahol egy párbeszéd nem tud spontán elkezdődni, nem könnyű kíváncsiságot kifejezni, nem alakulhatnak ki izgalmas körök a társalgás során anélkül, hogy látnánk, éreznénk a másik ember rezdüléseit, illatát, a szeme csillogását. Az online tér egy lebutított világ, és sokszor csupán az illúziónak kedvez.
- Akinek sok a félelme, sok a gátlása is? Van kapcsolat a két érzés között?
- Van összefüggés. Mindkét dolog arról szól, hogy negatívan szemléljük a dolgokat: a félelem esetén ez általában valami konkrét külső dolog, a gátlás esetén önmagunkkal kapcsolatban vannak szorongásaink.
- Melyik a leggyakoribb gátlása az embereknek?
- Pácienseim leggyakrabban testi gátlásaik miatt keresnek fel. Attól félnek, hogy nem teljesen elfogadható a külsejük a partnerük számára. Ilyenkor nem tudják önfeledten megélni a szexuális együttléteket, mivel ezen a téren is megjelenik a teljesítménykényszer.
- Hogyan alakul ki a testi gátlás?
- Korán kialakul, akár már óvodás, kisiskolás korban, különösen, ha negatív visszajelzést kapunk a külsőnkről. Ha valaki eltér az átlagtól, túl magas, vagy túl alacsony, hamar a gyerekek csúfolódásának céltáblájává válhat. Később felnőttként is úgy érzik, magyarázkodniuk kell a külsejük miatt, nem hiszik el, hogy ez másoknak akár tetszhet is. A család itt is fontos tényező, rajtuk múlik, mennyire tudják ellensúlyozni a külvilág okozta sebeket.
- Hogyan tudjuk legyőzni gátlásainkat, félelmeinket?
- Nincs olyan sikerrecept, mely minden esetben alkalmazható lenne.
- Hogyan kezdjük el testi gátlásaink legyőzését?
- Első lépésként nézzük meg, van-e a gátlásunknak reális alapja. Vizsgáljuk meg, hogy akartunk-e valaha változtatni rajta. Ha túlsúlyról van szó, amit tudunk befolyásolni, nézzük meg, eleget tettünk-e azért, hogy lefogyjunk. Aki nem tett semmit, annak valószínűleg nem elég fontos. Vannak persze olyan adottságok, melyeken nem lehet változtatni, például a magasságunkon. Végig kell gondolni, hogy a félelmünk hány esetben igazolódott be, hányszor ért valóban negatív ítélet ezért a tulajdonságunkért. Az emberek hajlamosak a túláltalánosításra, a katasztrofizálásra. Rosszabbnak látják a helyzetet, mint amilyen valóján.
- Mi történik, ha valaki nem próbálja meg leküzdeni gátlásait, félelmeit?
- Minél inkább erőt vesznek valakin a félelmei és gátlásai, annál kevesebbet tud a megmutatni többi értékéből. Csökkent értékű kisugárzása lesz, amit észre fog rajta venni a környezete. Az ellenkező esetben, ha valaki nagyon elégedett a tulajdonságával, elfelejtkezik a hiányosságairól. A szorongásos betegeknél is megfigyelhető, hogy kezelés nélkül egyre jobban bezárkóznak a komfortzónájukba, melyben nem érheti őket sérelem. A pánikbeteg nem megy ki a lakásából, félelmei, gátlásai miatt úgy érzi, sokkal jobb neki otthon, elég egy-két emberrel tartani a kapcsolatot, hogy ne érje újabb sérelem. Teljesen elzárja magát a külvilágtól.
- Gátlásos szülőknek gátlásos gyermekeik lesznek?
- Mindegy, mit mondunk a gyerekünknek, ha mi magunk nem annak megfelelően viselkedünk. Aki nem szereti önmagát, erre tanítja a gyerekét is. Nehogy valaki meglásson, meghalljon rólunk valami olyasmit, ami nem decens. Főleg vidéken figyelhető meg ez a viselkedés. Próbálnak az elvárásoknak megfelelő képet mutatni magukról, mely teljesen különbözik attól, ahogyan otthon, a négy fal között viselkednek.
