A szobalány (The Handmaiden/Ah-ga-ssi)-Krimi? Thriller? Erotikus dráma? Mindegyik, de leginkább sötét hangulatú mese, amiből kiderül, mire valók a „csengettyűk és golyócskák”
A bosszú trilógiájáról, különösen annak első részéről, az Oldboyról, illetve az általam nagyon szeretett Stokerről (Vonzások) ismert dél-koreai rendező Park Chan-wook, a wales-i írónő Sarah Waters The Fingersmith (A tolvajlány) című regényéből írta és rendezte a filmet, a cselekményt a viktoriánus Anglia helyett az 1930-as évek, Japán által megszállt Koreájába helyezve.
Az önmagában is érdekfeszítő történetnek egyedi ízt ad az ázsiai környezet, amin rendesen kitapintható a rendező kézjegye: a sokszor betegességig fajuló brutalitás, az erőszak ábrázolása vagy minimum az erre való utalás, ami miatt az Oldboyt sem könnyű –de mindenképpen érdemes -végignézni. Szerencsére itt ebből jóval kevesebb jut, hogy több hely maradjon a cselszövéssel, ármánnyal és árulással jócskán terhelt szerelmi vonalnak. Jót tett a történetnek, hogy koreai nyelven forgatták le, bár ahogy a rendező egy vele készült interjúban bevallotta, még ha angolul készíti is el, amivel adva lett volna a szélesebb nézőközönség, akkor is jóval bátrabban ábrázolja a két nő kapcsolatát, illetve szabadabban bánik az alapanyaggal, mint a regényből 2005-ben készült BBC minisorozat. Szerencsére ez a megközelítés azzá teszi A szobalányt, ami: egy izgalmas, csavaros fordulatokban bővelkedő intelligens thrillerré, amit kendőzetlenül naturalista ábrázolásmódja és a kor, amiben játszódik, tesz különlegessé, egyszerre emeli az adrenalint és gyönyörködtet, folyamatos feszültségben tartva a nézőt.
A zsebtolvajnak nevelt, árva Sook-hee azzal a megbízással érkezik a japán Hidekóhoz szobalányként, hogy bizalmát megnyerve és a közelébe férkőzve beszélje rá a magát japán grófnak kiadó, valójában koreai parasztfiúból szélhámossá lett Fujiwarával való titkos házasságra. Hideko ugyanis nagy vagyonnal rendelkezik, Fujiwara és Sook-hee célja pedig nem más, mint hogy a vagyonra a házasság révén rátegyék a kezüket, majd furmányos módon megszabaduljanak a már feleslegessé vált feleségtől. A vagyonra pályázik a Hidekot nevelő és gyakorlatilag gyerekkora óta bezárt életre kényszerítő nagybácsi is, akinek jó oka van rá, hogy Hidekót távol tartsa a külvilágtól. Saját privát felolvasójának neveli a lányt, aki a birtokot el nem hagyhatja, a sétán kívül pedig egy kötelező feladata van: órákon át felolvasni a különleges könyvtár darabjait a minden bizonnyal hibbant, legalábbis furcsa hobbival rendelkező nagybácsinak. A nagybácsi ugyanis rendszeresen tart, nevezzük így, irodalmi esteket a kizárólag férfiakból álló japán elitnek, ahol Hidekónak a megfelelő öltözékbe öltözve kell felolvasnia, némi performansszal fűszerezve a különös könyvtár darabjait.
Ember tervez, a szerelem végez, mert végül semmi nem úgy alakul, ahogy kitalálták: a cselszövésben nem szerepel hirtelen születő vonzalom, ami mindent maga alá temet.
Úgy tűnhet talán, túl sokat árulok el a történetből máris, de ez tulajdonképpen lehetetlen vállalkozás, annyira változatos,hajtűkanyarok tömkelegével, ide-oda kanyarog és komolyan oda kell figyelnünk, hogy a fonalat el ne veszítsük. A film követi a regény hármas felosztását, az első részben Sook-he, a másodikban Hideko szemszögéből látjuk az eseményeket, a harmadik rész adja a lezárást. Zseniális megoldás, külön izgalmas, ahogy a két lány belső monológjait hallgatjuk, viszont érdekes megfigyelni, hogy a személyes hangvétel, a különböző szemszögek, a sok közeli nagytotál és fordulatos cselekmények ellenére érződik némi hideg távolságtartás a néző és a film szereplői között, követjük és átéljük ugyan, de mintha egy szép képeskönyvet lapozgatnánk, ez adja a film meseszerű jellegét.
Érdekes egyveleg: sokszor finoman fogalmazva is meredek, ezt a tartalmat burkolja be a film a legszebb csomagolásba, amit el lehet képzelni, mindegy, hogy ez egy tájban suhanó autó látványa, egy aprólékos gonddal kidolgozott csodálatos szobabelső, minden, de minden, ahogy öltöznek-vetkőznek, ahogy 20 apró gomb sorakozik Hideko fűzőjén, a fény megcsillan a fülbevalón, a gyertya fénye megvilágít egy arcot vagy ahogy Sook-hee szalad a festőkészlettel, a fürdőkádas jelenet olyan szép, mintha Vermeer festette volna.
A meglehetősen durva elemeket felvonultató történeten meglepő módon nevetni is lehet, mint amikor egy halál komoly arcon megjelenik a kacsintás: ez csak mese, nehogy komolyan vegyük már. (Azért a végére erről el lehet feledkezni elég rendesen.)
A színészek brillíroznak, a két főszereplő lányt alakító színésznők minden belső gátlás nélkül adják magukat oda a kamerának, ami bizonyos jeleneteket elnézve biztos nem lehetett egyszerű, igaz, az Adéle élete (La vie d’Adéle) óta a szemem sem rebben. Jól működik a párosuk: Hideko porcelánbaba-szerű, kissé merev szépsége és Sook-he pajkos-laza bája alkotják a kontrasztot, ahogy egymással –és a többi szereplővel- játszanak, bizonytalanságban tartva a nézőt, sosem lehet tudni, a végén ki kit csap be és melyik jelenet lesz az, ami mögött más húzódik meg, mint amit az láttatni enged.
Jól sikerült adaptáció, az egyik kedvenc műfajom: komor mese, ehhez illő, feszült atmoszférát teremtő zenével, amit valójában nehéz bárhová is besorolni, de pont ettől különleges élmény. Park Chan-wook ismét átkel a lélek sötét oldalára, és Szapphó is örvendezne, ha élne, annyit elárulhatok.
A filmet a Mozinet filmnapokon láttam nemrég, szerencsére decemberben már láthatja a magyar közönség is, külföldön nagy sikere volt, itt is erre lehet számítani.
