Cannes-ban debütált, kihagyhatatlan világsiker, a Toni Erdmann
Nagyon ritkán nézek német filmet, utoljára talán a zseniális A mások életét láttam, ezért is keltette fel a figyelmemet a Szemrevaló Filmfesztivál, amin a legújabb német, osztrák, svájci filmekkel ismerkedhettek meg a különlegességeket kedvelő filmrajongók. Ennek a keretében sikerült megnéznem a 2016. évi cannes-i filmfesztiválon debütált, és mind a nézők, mind a kritikusok elismerését kivívó, rendkívül aktuális témát feldolgozó Toni Erdmannt, amiről azonkívül, hogy Cannes-ban mindenki imádta, nem tudtam semmit, szerencsére még trailert sem láttam, így aztán viszonylag elvárásoktól mentesen indultam neki. Így most utólag, nem is értem, hogy végül a közönség és a kritikusok abszolút kedvenceként hogyan távozhatott Cannes-ból díj nélkül ez a film, amikor még napokig rágódtam az emlékezetesebb jeleneteken.
Némi gyanakvással telt számomra az első negyedóra, nehezen tudtam eldönteni, hogy ez most mi is lesz: egy lepukkant öregember hülye viccekkel traktálja a postást, illetve a környezetét, mitől lesz ez érdekes? Szerencsére, ahogy telik a játékidő, úgy csodálkozunk rá, hogy szinte egy remekművet látunk, a felszíni történet alatt nagyon ügyesen bújnak meg a modern kori társadalomnak a nagy kérdései, mindezt hol drámai, hol eszméletlenül mulatságos köntösbe bújtatva. Olvasva az interjút a szimpatikus rendezőnővel (Maren Ade), kiderül: ez is volt a cél, a nézők egy része rendkívül viccesnek, másik része borzasztóan szomorúnak találta a filmet.
Ines egyedülálló, munkamániás lány, aki az éppen aktuális projektmunkája miatt Bukarestben él és csak egy hétvégére érkezik haza Németországba családi összejövetelre, de ott is jobban izgatja a telefonja, mint a saját rokonsága. A furcsa humorú öregember Winfried, Ines apja, aki a hétvége után sajátos eszközt választ arra, hogy tudassa lányával: hiányolja, szeretné gyakrabban látni, ezért úgy gondolja, jó ötlet bejelentés nélkül lánya után Bukarestbe utazni, és felfordítani az életét. Ines korántsem lelkes, az apjával töltött két napot –aki a közlése szerint csak egy hétvégre jött- élete legszörnyűbb hétvégéjeként jellemzi. Az apa valóban hazament, előkerül viszont helyette a parókás-protézises Toni Erdmann, aki árnyékként követi Inest mindenhová: a fancy munkahely tetőteraszára-amely épületből hullámpalából és fából eszkábált putrira látni-, a menő bárokba, wellness központba, tárgyalásra, az Amerikai Nagykövetség rendezvényére, hol coachnak, hol a német nagykövetnek adva ki magát. Ines élete látszólag rendkívül sikeres, szakmájában kiemelkedő, soha egy szabad perce sincs, felmenője váratlan, hétvégi látogatását is alig tudja zsúfolt menetrendjébe beszuszakolni, mégis, apja kérdésére -„Boldog vagy itt?- válasz nem érkezik, de ott van távozó apja után az erkélyről lefelé néző lány arcán.
A történet lényegében egy apa-lánya kapcsolatról szól, keveset mondok ezzel azonban, mert emögött megbújik napjaink Romániája, megspékelve a paradoxonnal („Ez mennyire román: itt van Európa legnagyobb plázája, de itt senkinek nincs pénze arra, hogy vegyen benne bármit is”), ami, azt hiszem, minden kelet-európai ország sajátja, lazán érinti „a világ egyetlen nagy falu” problémáját –az, hogy ez valóban az-e, döntse el mindenki maga – és mégis, ezzel együtt teljesen lényegtelen, hogy hol is játszódik, helyszínünk lehetne éppúgy Sanghaj, London vagy Kijev.
A lassú kezdés után –érdemes kivárni- jön a számtalan jobbnál-jobb, életszerű jelenet és ami mindig nagyon lényeges egy filmnél: az érdekes karakterek, akik, bár mindannyian megtestesítenek valamiféle sztereotípiát, egytől-egyig figyelemreméltóak, a mellékszereplőkre ugyanúgy kíváncsiak lennénk és megérne egy külön történetet az életük: Ines kollégája, fiatal, román titkárnője, aki már a feltörekvő fiatal generációt képviseli, vagy a német nagyfőnök és felesége, a nemzetközi közeget alkotó figurák, akik közt Ines mindennapjai telnek, de ugyanígy betekintést enged a film a helyi lakosság életébe is.
A tabudöngető humor kedvelői élvezkedhetnek kedvükre, hirtelen nem is tudom, melyik rész a kedvencem: Ines szállodai szobai „randija” a kollégájával, amit nem lehet elképedéssel vegyes zavart nevetés nélkül végignézni, annyira meghökkentő, ugyanakkor eszméletlenül jól eltalált, vagy apja zongorakíséretében előadott, rögtönzött Whitney Houston-performansz, ami egyszerre torokszorító és készteti hangos hahotázásra az embert, vagy az Ines lakásán megrendezett születésnapi parti, amin folytak a könnyeim a nevetéstől.
Bár a történet alapvetően drámai, ne várjunk nagy, szívhez szóló, melodramatikus jeleneteket, de ez nem jelenti azt, hogy ne volna filmnek mélysége, sőt. És ettől zseniális. Mindkét főszereplő és a mellékszereplők is elsőrangúak, a legnehezebb feladat, azt hiszem, az Inest játszó Sandra Hüllernek jutott, hogyan tudja gombnyomásra váltani a multivállalatnál dolgozó „Frau Conradit” és apja debil tréfáihoz eleinte vonakodva és felháborodva, később már beletörődően asszisztáló Inest. A fiatal színésznő nagyon jól oldja meg a feladatot, mert mindegyik jelenetben hiteles, ugyanez mondható el az apát játszó Peter Simonischekről is, a párosuk remekül működik, olyan természetesen adják át a két szereplő kapcsolatának ellentmondásosságát: látszólag keresve sem lehetne két különbözőbb embert találni, mégis, az idétlen tréfák közben érezzük, hogy ez az, ami valahol mélyen összeköti őket.
A tanulságot, ha ugyan lehet ilyesmiről beszélni -mert, látva a film végét, feltehetjük a kérdést, hogy volt-e értelme az egész bukaresti kiruccanásnak- végül Winfried mondja ki: Az élet eltelik. De minden giccs nélkül, természetesen, hogy értsük az üzenetet mi is. Eltelik, és akkor már jobb, ha közben sokat nevetünk. Kezdhetjük rögtön a Toni Erdmann megnézésével, ezzel a szórakozás garantált!
Szerző: Szelőczei Ágnes
