Felnyitom a szemem (Á peine j’ouvre les yeux)-A fiatal, tunéziai Leyla Bouzid rendezőnő érzékeny, „coming of age” filmje: első szerelem és művészsors a kitörni készülő arab tavasz árnyékában
Az Európai Parlament tegnap hirdette ki a díj nyertesét, a német Toni Erdmannt, így a Felnyitom a szemem díj nélkül távozott, mégis, ha mást nem, egyszer mindenképpen érdemes a figyelmünkre.
Kamasznak lenni sehol nem egyszerű, válaszok keresése a „Ki vagyok én?” kérdésre, a szélsőséges érzelmi viharok megélése próbára teszi az embert, nőjön bár fel Hollandiában, Angliában vagy Magyarországon. Az önmagunkat kereső életszakaszt feldolgozó szuper és kevésbé figyelemre méltó filmekkel Dunát lehet rekeszteni, ami miatt a Felnyitom a szemem érdekes lehet, az a számunkra egzotikus észak-afrikai környezet, illetve a társadalom, ami keretet ad a főszereplő Farah történetének.
Ha a burkot lehántjuk, egy fejlődéstörténetet látunk, annak minden szépségével -buktatójával és egy olyan szép anya-lánya kapcsolatábrázolást, amit bármelyik másik hasonló film megirigyelhetne, a háttér pedig nagyon is elgondolkodtató, nekünk, európaiaknak még inkább, egy személyes történeten keresztül segít megérteni a folyamatot, ami lángba borította Észak-Afrikát és Szíriát.
A fiatal tunéziai rendezőnő hazáját jól ismerve és gyaníthatóan önmagából is merítve formálta meg Farah alakját, tette mindezt érzékeny, ugyanakkor reális megközelítéssel, ami mellett nem lehet meghatódás nélkül elmenni, a háttérben pedig ott forrong az arab tavaszhoz vezető társadalmi feszültségek megnyilvánulása, amelynek ábrázolásához a rendezőnő, csakúgy, mint a film főszereplői, a művészetet hívja segítségül. Emiatt van az, hogy bár jól tudjuk, az ilyen és hasonló rendszerek hogyan működnek, sikerül ezt kifinomultan megragadnia a rendezőnőnek, ügyesen utalni rá úgy, hogy ne nyomja el a személyes szálat, de mégis, a néző nagyon is tudatában legyen a környezetnek.
A 18 éves Farah-t családja orvosnak szánja, neki azonban egészen más tervei vannak: énekesi pályára szeretne lépni, egy rockegyüttesben énekel, ahol a szerelme, Borhéne is. Apja távol, vidéken dolgozik, Farah az anyjával és a jó humorú, fiatal bejárónővel osztja meg mindennapjait, szeretet veszi körül. Farahban anyja saját maga lázadó, fiatalkori énjét látja, ezért eleinte egyáltalán nem tiltakozik lánya zenekari tevékenysége ellen.
Az alapvetően lassú folyású film nagyrészt könnyed hangulatú, köszönhetően Farah alakjának is, aki olyan, mint egy ide-oda libbenő, gondtalan pillangó, az őt alakító színésznő pedig első szerepében nagyon természetes, göndör haja és öltözködése csak hab a tortán, minden szabadon áramlik és színes, kifejezve szabad személyiségét.
A zenekar rendszerellenes, szenvedélyes dalaira felfigyelnek a hatóságok és Farah-t semmi, a rendszer buktatóit és veszélyeit jól ismerő anyja tiltakozása sem tántorítja el a szerepléstől, ami nem marad következmény nélkül.
Nem hibátlan film, néha lassúnak találtam, viszont a zenés részek nagyon feldobják, a koncertek hangulatosak, köszönhetően a sok amatőr kamerás résznek, olyan, mintha mi magunk is ott ülnénk egy szórakozóhelyen az éjszakai Tuniszban. Ezek tagadhatatlanul a legerősebb részei a filmnek, csakúgy, mint az anya-lánya jelenetek: Farah és az anyja kapcsolatának ábrázolása nagyon hiteles, giccses, amerikanizált túlzások nélkül, amiért mindenképpen jár egy piros pont a filmnek.
Ahhoz képest, hogy ez a rendezőnő első nagyjátékfilmje, jó kezdés, érdekes történettel és fontos témával, lehetett volna ugyan még többet kihozni belőle, de az összhatás mégis pozitív, maradandó élményt nyújt.
