Ez csak a világ vége (Juste la fin du monde)......sajnos, tényleg az. Majdnem. Vihar egy pohár vízben.
Nem semmi csávó ez a Xavier, elnézve eddigi tevékenységét: bátor témaválasztás, erőteljes alakítások, sajátos látásmód jellemzik a munkásságát, karakterei természetesek, emberiek és a történetek pedig mindig elképesztően nehéz élethelyzeteket boncolgatnak.
Nemcsak írja és rendezi a filmjeit: gyakran szerepel is bennük. Ami kiemelkedővé teszi, hogy ezekhez a témákhoz hihetetlen érzékenységgel, minden erőltetettség nélkül nyúl hozzá, olyannyira, hogy képtelenség kívül maradni a filmjein.
Dolan filmjeiben változatosak a helyszínek is, a történéseket ezúttal Franciaországba helyezi. Vidéken vagyunk, egy faluban, ahová 12 év távollét után érkezik haza Louis (Gaspard Ulliel), azzal a szándékkal, hogy bejelentse: meg fog halni. Semmi köntörfalazás: a film első öt percében értesülünk az alapszituációról. Nem csak Louis tekint szorongással vegyes várakozással a találkozásra, hanem a család tagjai is: Louis fiatal húga, Suzanne (Léa Seydoux), akit jóformán nem is ismer, agresszív és az elfojtott dühtől lezárt kuktára emlékeztető Antoine (Vincent Cassel), Antoine felesége, Catherine (Marion Cotillard) és az anya (Nathalie Baye), aki úgy tűnik, a helyzettel, miszerint előkerül évek óta nem látott gyermeke, semmit sem tud kezdeni.
Az egész film nem áll másból, mint hogy Louis a megfelelő alkalmat keresi a közlésre, és mereng, többnyire ábrándos tekintettel, az ablakon kifelé, vagy a gondolataiba –és még inkább az emlékeibe- merülve, amiből csak a családtagokkal való, sokszor kényszerű interakció rángatja aki. Minden fordítva kellene, hogy legyen: Louis az, akinek beszélnie kellene, mégsem ez történik, kap viszont akarva-akaratlanul könnyes és kevésbé könnyes vallomásokat az anyjától és a húgától. Antoine, a legidősebb testvér öccse szöges ellentéte: tesztoszterontól túltengő, erőszakos lelki alkatú, vehemens, öccse finom-érzékeny, és külsejében is teljesen megmutatkozó karaktere irritálja, értetlenséggel vegyes irigységgel viszonyul hozzá.
Marion Cotillard és Gaspard Ulliel szerez nekünk néhány jó pillanatot, remekül játszanak, úgy tűnik, mintha az, amit a rendező szeretett volna a filmmel megmutatni, az ő kettősükön keresztül jelenne meg leginkább, számomra mindenesetre az ő jeleneteik voltak a legemlékezetesebbek. Az ő jeleneteiknél nem zavaró a lassú tempó, a szavak nélküli kommunikáció, azt érezzük, hogy azok nem is kellenek, tekintetük annyira kifejező.
Lehetett volna ez egy izgalmas kamaradráma, ahol lassan feltárul a múlt, hogy értsük a szereplők motivációját, de ebből nem lesz semmi: csak kotorászhatunk a homályban, semmi biztosat nem tudva, csak sejtve. Ez gyakran előny a filmeknél, ha a fantáziánkra van bízva, hogy kitöltsük a hézagokat, itt most ez egyáltalán nem működik, idegesítő ürességet hagy az egész történet maga után, az érzést, hogy ebből sokkal többet lehetett volna kihozni.
A remek színészi alakítások és a sok közeli, intimitást hangsúlyozandó közeli felvétel ellenére ez a film inkább valami felszínes tabló egy családról, ahol úgy tűnik, senki nem azt az életet éli, amit megálmodott magának, kivéve Louis-t a fekete bárányt, aki –mindenféle értelemben- nagyon messze került onnan, ahonnan elindult. Körülötte keringenek a családtagok, furcsa zavarodottsággal és mesterkélt attitűddel, de az egésznek semmi értelme nincs, a történet szétfolyik, minden alkalommal, amikor már várjuk, hogy na, majd most történik valami, a jelenet végül nem fut ki sehová.
A legrosszabb, hogy a főszereplő Louis-ról sem derül ki semmi olyan, ami miatt különösképp lehetne kedvelni, vagy akár együtt érezni vele, azt látjuk, hogy mi az, ami vele történt: a kissé bárdolatlan-ízléstelen családjától eltávolodott, meleg író, aki hiába is keresi a kapcsolódási pontokat a családtagjaihoz, vagy fordítva: amikor hozzá próbálnak közeledni, ő nem tud a szeretetükkel mit kezdeni. A feloldást, a katarzist pedig, noha nagyon is indokolt lenne, hiába várjuk, ez az, ami miatt végül nem érzünk mást, mint csalódást és megkönnyebbülést, hogy de jó, vége a filmnek.
Igazán kár, mert az első osztályú színészi munka sem segít ezen a lapos történeten, és, hogy őszinte legyek, a giccses flashbackekből is lehetett volna kevesebb.
A rendezővel való ismerkedésre inkább vegyük elő a korábbi munkáit (Megöltem anyámat, Így is, úgy is Laurence, Tom a farmon, vagy az eddigi legjobb filmje, a Mommy, ami nem hiába nyerte el a zsűri díját Cannes-ban 2014-ben és persze nálunk nem mutatták be-mintha a magyar forgalmazók szándékosan sportot űznének abból, hogy a közönség elől elzárják a kincseket és a szemetet a nyakunkba zúdítják…)
Én mindenesetre kíváncsian várom tőle a következő filmet, ennél nem lesz nehezebb emlékezeteset csinálni, különösen neki, a tehetsége és egyedi látásmódja mindenképpen megvan hozzá.
