Harmadik Fejezet

Ágival, volt osztálytársnőmmel elkezdtünk levelezni. Megírtam neki, hogy tavasszal költöznék, addig pedig tanulom az angolt, elrendezem az itthoni a dolgaimat, és felkészülök az útra. Ő, és családja Londontól délre, Crawleyban élnek. Ekkor még fogalmam sem volt róla, hogy azt eszik-e, vagy isszák. Mint utólag kiderült, hetekig rosszul is ejtettem ki a város nevét, amelybe épp költözni készültem. De végül csak elindultam! Tehát, Crawleyben fogok élni! Ági írta, hogy mindenben segít, amiben kell, én csak tanulgassam az angolt, és majd beszélünk.

Elérkezett a karácsonyi időszak, ekkor az üzletben is nagy lett a forgalom, így Anglia, és az izgalmas kaland is kicsit háttérbe szorult. Arra eszméltem, hogy nem is olyan borzasztó az én életem. Itt a család, az ünnepek, a meghitt nyugalom. De ahogy az lenni szokott, a karácsonyi fergeteg véget ért, és jött a január… Ismét érezni kezdtem azt a bizonyos hiányt, így hagytam, hogy lassan újra eluralkodjon rajtam Anglia! Éreztem, nem lehetnek többé kétségeim, dönteni kell. Áthívtam egy barátnőmet, mert valakivel meg kellett osztanom titkos álmaimat, terveimet. Mivel ő támogatott, és megerősített abban, hogy helyesen cselekednék, és jó úton haladok, megszabadultam az aggályaim terhétől. És akkor elérkezett egy keddi nap, pontosabban A keddi nap, melynek reggelén úgy ébredtem, döntöttem: véglegesen és megmásíthatatlanul. Az Én döntésem volt és nem másé, még ha fél év kemény hezitálás és mérlegelés előzte is meg…

Nem tudom mi történt velem, de eltűntek a ráncaim, kisimult az arcom, úgy éreztem, lebegek. Már csak a családomat kellett értesítenem, amitől kicsit tartottam ugyan, de már tudtam, mi a célom, és ilyet akkorra már évek óta nem éreztem. A szüleim először megijedtek, hiszen kész tényeket közöltem velük, nem volt már min gondolkozni. Nekem is fél évbe telt, míg elfogadtam és véglegesítettem tervemet, nem lepődtem hát meg, hogy a családomnak is időre van szüksége, ahhoz, hogy megemésszék a hírt.

Kaptam tőlük hideget, meleget, érveket, mindent. Hetente változtatták az álláspontjukat a költözésemmel kapcsolatban. Végül már azon kaptam magam, hogy elkezdtek görcsösen belém kapaszkodni: többször kerestek, hívogattak, de látták azt is, hogy borzasztóan elhatározott vagyok. Semmivel nem tudtak eltántorítani a költözéstől, és mivel azt szerették volna, hogy boldog legyek, a továbbiakban támogattak. Érdekes volt ez a kettősség, amit rajtuk éreztem.

A következő lépés a kolléganőm volt. Szólnom kellett neki arról, mit tervezek, hiszen így volt korrekt. Szépen lassan kirajzolódott, mi a dolgom, beosztottam az időmet, hogy mindent el tudjak intézni, és mindenkit értesíteni tudjak, akit kell. Szóltam tehát a kolléganőmnek, a családomnak, jöhettek a vendégek. Picit féltem, és közben izgatott is voltam, mit szólnak majd. Azt tudtam, hogy a hír nagy port fog kavarni, és hogy a távozásom meglepi majd őket. Sok vendégem volt, nagyon sok, és tudtam jól, hogy nagyon szeretnek engem, ahogyan én is őket. Szinte mindenkivel szoros barátságban álltam, jól ismertek, a hajszárítóval a kezemben órákon át fecsegtünk, de Angliáról valamiért mégsem meséltem nekik. Erről a bennem lappangó vágyálomról senki sem tudott. Persze észrevették, hogy valami megváltozott. Mit sem sejtve kérdezgették, hogy mi történt velem, mert remekül nézek ki, és fantasztikus a kisugárzásom is. Csak mosolyogtam magamban, mert én már tudtam, amit ők még nem. Úgy döntöttem, facebook-on küldök egy frappáns kis üzenetet, amiben közlöm velük a tényt, hamarosan külföldre költözöm.