Második Fejezet

Úgy gondoltam, tenni kéne valamit, ha már ennyire bennem van ez a vonzalom a külföldi élet iránt. Szakmámból adódóan rengeteg ember vesz körül, és külföldi is van köztük jó néhány. Mint tudjuk, a legtöbb szolgáltatás irtó drága kint, ezért is jönnek inkább haza, hogy én vegyem kezelésbe a hajukat. Mindig is rengeteget beszélgettem a külföldről hazalátogató vendégeimmel, minden alkalommal vártam őket, hogy meghallgathassam a kinti infókat, és az ő élményeiket, nehézségeiket. Ezekből táplálkoztam, csak úgy szívtam magamba a sok-sok információt. Ilyenkor mindig azt mondtam magamnak „miért is ne? Hiszen ők is megcsinálták, és én sem érek kevesebbet náluk.”

2015 őszén végül már tényleg úgy éreztem, hogy kicsúszik a talaj a lábam alól. Egyszerűen nem találtam a helyem. Ekkortájt ért véget egy párkapcsolatom, de hogy pontosan mikor, magam se tudnám már megmondani, mert ő már ezt megelőzően is ki-be ugrált az életemből. Egyszóval nagyon megviselt a dolog. Egyik nap aztán felkeltem, és éreztem, nem tehetem ezt tovább magammal. Szomorkodok, kínlódok, miközben az élet olyan rövid, és én szeretem az életet, az életemet, magamat!

Ekkor indult be minden, egyenesen sokkoltam a környezetem! Már 10 éve fekete a hajam, de ekkor egyik percről a másikra, átfestettem vörösre. Mindenki elájult a nagy átalakulástól, nekem pedig nagyon tetszett az Új Én. Mondhatni, a hajamnál fogva húztam ki magam a kakiból. Elkezdtem magam újra nőnek érezni, jöttek a bókok, és a pozitív visszajelzések. Aztán úgy voltam vele, jó ez az új hajszín, de már kevés. Egyik délután beültem egy kávézóba egyedül. Vettem egy kávét, majd egy nagy levegőt, és írtam az Angliában élő ismerőseimnek, barátaimnak. Na igen, így jött Anglia! Valamiért olyan érzésem volt, mintha mindenki ott lenne (legalábbis ott volt még a legtöbb kapcsolati tőkém).

Végül öt embernek írtam facebookon, érdeklődtem, mi a véleményük az ötletemről. Leírtam nekik, hogy meglepném őket, és hogy azt tervezem, kiköltözök Angliába. A hír sokkolta őket, jöttek is a válaszok azonnal: „Húha! Tényleg? Komoly? Persze, gyere, a te szakmádban szuper lenne, segítünk mindenben, amiben kell!” Eleinte azt sem tudtam, melyikre válaszoljak, mit is kérdezzek, ők meg csak írtak és írtak. A kiköltözésemet illetően végül a sok segítőtárs közül egy két gyerekes családanya, a volt osztálytársnőm segítségére hagyatkoztam.