Nyolcadik fejezet
Minden megvan ami az új életemhez kellhet: béreltem szobát, felbéreltem egy futárszolgálatot a dolgaimnak, papírok rendben, pénz a számlán, repülőjegy becsekkolva!
Búcsúbuli, nagy ölelések: eljött a nap!
Családom kísért fel a reptérre, borzasztóan ideges voltam az úton, mert féltem a búcsútól. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, de bennem volt az izgalom. Majd megszakadt a szívem a reptéren, de engem csak húzott Anglia! Manapság már könnyebb tartani az emberi kapcsolatokat, lehetőségek tárháza tárul elénk: messenger, viber, skype. Ezekbe kapaszkodtam gondolatban, hogy úgyis fogom látni, hallani szeretteim.
Tehát megérkeztem Angliába egyedül a kis pink bőröndjeimmel. A reptéren barátnőm, Ági várt. Azonnal bevitt Crawley belvárosába: csak kapkodtam a fejem az autóban, hogy magamba szívjam új városom! Úristen milyen hatalmas, mennyi ember, minden ház egyforma és a kocsi bal oldalán ülök... már ez sokk volt hirtelen az egyedül repülés után, de örültem, hogy egyáltalán kitaláltam a reptérről. Gyorsan csináltunk mindent: gyorsan ettünk, gyorsan vettünk nekem angol telefonszámot, gyorsan vásároltunk nekem (kávé, kenyér, mosószer, mindent ami kellhet egy háztartásba).
Ági felhívta nekem az NI number központját Brightonban, hogy kérjen egy időpontot a regisztráláshoz. Kaptam is másnap délutánra: nem is lehetne jobb. Elindultunk a lakásom, házam, pontosabban a kis szoba felé, ahol én fogok lakni. Nagyon szimpatikus kis pártól bérlek egyébként, mármint a képek alapján legalábbis, mert hogy nem ismerem őket. Bekanyarodtunk az utcámba... és Jézus itt tényleg minden ház egyforma. Hogyan fogok haza találni később egyedül?
Nagyon tetszett a város. Gyönyörű tavaszi nap volt. Jó előjelnek éreztem, hogy Crawley napsütéssel várt engem.
Elfoglaltam a szobám. A ház szimpatikus volt, tiszta szép kerttel és az aranyos párral. Azonnal tudtam,hogy itt jól fogom magam érezni. Nem sok cuccom volt még, mert vártam a futárszolgálatot másnapra, de egy éjszakára mindenem megvolt.
Másnap mentünk Ágival Brightonba intézni a regisztrációm. Ismét csodás nap volt. Százágra sütött a nap: Brighton elvarázsolt. Tengerpart, nyüzsi, sok fiatal, shopok... Ez az élet! Könnyedén elintéztük az Ni numberemet. Egy kedves Angol hölgy volt aki regisztrált. Ági tolmácsolt nekem én meg próbáltam értelmesen ülni mellette, mint aki bármit is ért abból ami történik. Elég gyorsan rádöbbentem, hogy az Én angol tudásom az nem csekély, hanem nulla. Azonnal ostoroztam is magam miért is nem jártam szorgalmasabban az angoltanárhoz. Késő bánat, majd itt megtanulok valahogyan. Miután elintéztük a papírokat sétáltunk egyet Brighton Pieren (Brighton büszkesége). Kérdeztem is magamtól: ez Anglia? Hol az eső, a ború? Süt a nap, kék az ég. Tudtam én, hogy mindenki csak túloz azzal, hogy itt mindig esik. Második napja süt már a nap. Úgy éreztem magam, mint egy turista. Próbáltam mondogatni magamban, hogy Detti, te nem vagy az! Te itt élsz. Csodásan éreztem magam.
